Korrepetálás

Sosem tudtam, hogy milyen elveszteni bármit is, de most már tudom. Azóta a nap óta mintha kicseréltek volna, s nem érdekelt nagyon semmi sem. Éltem az életemet, igyekeztem barátokat szerezni, s kapcsolatokat kiépíteni de sokszor belebuktam ezekbe a viselkedésem miatt. Mindig is az a fajta ember voltam, aki élt, de rongyosul. Kerestem a szerelmet, az élet minden percét próbáltam úgy élni, hogy minden jó legyen, de egy srác volt az, aki miatt őrültségbe kezdtem. A neve Jeon JeongGuk volt, s a legmenőbb diák volt az évfolyamunkba. Beleszerettem. Életem legnagyobb hibája volt, de ennek hatására különböző ismerkedős oldalakra regisztráltam, s az, aki megértett volna, egy számomra ismeretlen emberrel osztottam meg minden egyes bánatomat, pillanatomat. Tudtam, hogy hiba, de az sem számított.

Mint minden egyes napom, ez is olyan szörnyű volt, mint az eddigiek. Reggel még a telefonom csörgése előtt keltem fel, s elkezdtem készülődni a suliba, hogy még időben beérjek. A fürdőszoba volt az első hely, ahova elmentem, elintéztem a reggeli tusolásomat, a fogmosásomat, a hajam feltűzését, majd a szobámba visszatérve felvettem egy általam választott öltözéket, ami kicsit tavaszias volt, s kicsit nyárias. A kettő között mondhatnám, de nem tehettem, hisz az idő csalós volt.

Ezeket elintézve azonnal a táskámért nyúltam az ágyam mögött, majd miután felvettem a vállamra a földszintre rohantam, s a bejárati ajtót magam mögött becsukva indultam a suliba. Egyik lábamat a másik után téve lépdeltem a járdán, s mindent magam mögött hagyva, alig negyed óra alatt a sulim kapujában tudhattam magam, ahol az egyetlen olyan ember volt ott, akit a fél év alatt, hogy ebbe az iskolába kerültem, s kibírhatónak tartom, azt a legjobb barátomnak nevezhettem. Egy gyors ölelés után azonnal rohantunk be a tantermünkbe, ahol a végzős évfolyam legjobb pasiját pillanthattam meg az ablaknál, ahogy az egyik lánnyal beszélgetett.

A mosolya hihetetlen volt. Még ha gyerekes is volt az arca, néha igencsak jó pasi volt. A mosolyába szeretett bele mindig mindenki először, s én is. Igaz volt, hogy a legelső napomon a folyosón neki mentem, majd az első órában az ő padját foglaltam el, így eléggé kellemetlen benyomásban volt részem, illetve keltettem, de úgy voltam vele, hogy ezzel nem lehet nagy gond. Ám tévedtem. Napokig bántottak miatta, én pedig egyre vacakabbul kezdtem érezni magamat, így kerültem fel különböző oldalakra, ám eközben egyre jobban éreztem azt, hogy JungKookhoz vonzódom. Gondolataim csak ezek körül forognak már egy ideje. Kapcsolatok, szerelem, csalódás és JungKook.

- Rin, figyelsz egyáltalán? – szólt hozzám a mellettem álló lány, Hani.

- Tessék? – pislogtam párat, mire észbe kaptam, hogy JungKookot kezdtem el bámulni. Az arcom egyre forróbb lett, így érezhettem azt a halovány vörös pírt az arcomon.

- Ne bámuld már folyton! – lökött meg jelezvén, hogy viselkedjek – Inkább mesélj arról, akivel chatelsz. – izgatottan leülve a helyünkre csendben ücsörögtem, továbbra is JungKookon tartva szeneimet. A lélegzetem szaporább lett a mosolya látványától, ám tudtam, hogy a mosolyt Nari felé küldte, aki a barátnője. Annyira utáltam magam ezért, hogy nem csaphatok le rá, hogy így érzek miatta. Felelőtlennek éreztem magam – Rin, hallasz, vagy el vagy kápráztatva? – pillantott rám, s a fejemet megrázva tértem vissza a valóságba.

- Hát kedves fiú, és megértő. – mosolyodtam el haloványan, közben pedig a szemeim sarkából végig JungKookot bámultam. Idiótának tűnhettem azokban a pillanatokban, de nem érdekelt. Boldog voltam, mert újból láthattam. Pillantásaim egyre homályosabbá váltak, s maró érzést érezve a szemeimbe erősen becsuktam látószervemet.

A becsengő hangját meghallva az osztály tanulói elfoglalták a helyüket, s mi is így tettünk barátnőmmel. A helyünket elfoglalva percekig sutyorogtunk, s a tanár érkezésekor befogtuk. Az első óránk természetesen kínzó volt, hiszen már maga a tanár látványa bosszantó volt számunkra. Nem volt túl hízelgő, sem pedig jó tanár. Olyan átlagon aluli volt. Nagyon untuk mindig amit beszélt, így én a szokásomat megtartva, aludtam az óráján. Nem azért mert nem érdekelt volna az amiről papol, hanem egyszerűen rosszul tálalta nekünk, és a fél társaság inkább az alvást választotta ahelyett, hogy figyeljen. Én végig azt hallottam, ahogy papolt, és kiabált velünk, hogy megint a nagyokat adjuk, hogy mindent tudunk és aludhatunk. Utálat ezek miatt a dolgok miatt Mr. Wangot, de ha neki ez jó volt, és nem mondtam érte semmit. Ám most az egyszer kénytelen voltam, miután a padomra rácsapott egy vastag kötetes könyvvel. A füleimet befogva, álmos tekintettel emeltem fel a fejemet a könyvemtől, s bosszúsan rápillantva a tanárra, egy elégedett mosollyal a képén távozott az asztalomtól. Újból rádőlve a falapra hallottam meg a csengő hangját, s arra felriadva azonnal fogtam a táskámat, és a büfé fele vettem az irányt. Utáltam azt, hogy mindig álmost voltam, hogy az alvás mindig mindenre megoldás volt számomra, de az erős kávét mégis előnyösebbnek találtam. Kikérve a forró, életet adó italomnak, az egyik padhoz sétálva helyet foglaltam, s magam elé kezdtem el bámulni. Csak bámultam, bámultam és bámultam, mikor éreztem, hogy a telefonom apró rezgéseket adott ki magából, ezzel is közölve velem azt, hogy üzenetem érkezett. Amikor előkotortam a telefonomat, King97 nevű chates felhasználó küldött egy üzenetet. Ő volt az, akivel elkezdtem beszélgetni az interneten, és nem bánom. Még akkor sem bánnám, ha hazugság lenne az egész. 

Miután az üzenetét megnéztem, gyors pötyögéssel válaszoltam, s a félig még megtöltött kávés poharammal visszabaktatva az emeletre egy alaknak ütköztem a lépcsőn. A kávém az illető fehér felsőjén találta meg a nyugalmat, míg a szinte elernyedt testem pedig a lépcső különböző fokain találta meg a helyét. Halk nyöszörgéseim közepette a fejemet lassan ráemeltem arra, akit eltaláltam az italommal, s a vérem is hirtelen megfagyott. JungKook állt felem szembe, teljes valójában, s a fehér felsőjén egy hatalmas kávéfolt díszelgett.

- Te meg mi a faszomat csinálsz?! Csak úgy nekimész az embereknek? Huh? A felsőmet kifizetheted, mert kurvára de új volt! – emelte fel a hangját velem szembe, miközben szikrákat szóró szemei jobban megpillantották aprócska könnyekben áztatott arcomat, s szemeimet. Ahogy rám nézett, a pillantása egyre gyengébb és lágyabb lett. Nem tudtam hová tenni azt, hogy szinte a fejemet letépte volna a hangjával, s amint egymásra néztünk, azonnal lenyugodott. Nyugodtság övezett körül, ám egy gyors gondolat után felálltam, s elrohantam. Hülyének éreztem magam, amiért gyerekes módon egy bocsánatkérés nélkül elfutottam, de más megoldást nem találtam, csak azt, hogy eltűnjek a szemei elől.

Az események utáni pillanatokban minden óráknak tűnt, s a tanórákon is a pillantásaimat távol tartva tőle, szinte menekültem előle. Csak azt vártam, hogy az ebéd szünet legyen megtartva, hogy utána egy kínzó matematika óra után hazamehessek. Ám ezek a töltelék órák hamar feledésbe merültek, ugyanis hamar elteltek. Hani karját megragadva a kicsengetést jelző hangra, azonnal a megszokott helyre vezettem, ám az ottani mosdóban kötöttünk ki egy pár perces beszélgetés erejéig.

- Na mi az már, mesélj! – rángatta ki karját fogásomból barátnőm, s amint eljutottam odáig, hogy kibökhessem, elkezdtem regélni. Elmeséltem neki, ahogy a kávémat JungKook felsőjére borítottam, ahogyan azt is elmondtam Haninak, hogy nem hordott le Kook, pedig ilyen esetekben az emberrel jól el szokott bánni, és vagy leordítja, vagy képen törli, vagy a falnak nyomva a szuszt is kipréseli az illetőből – Szerintem tuti, hogy akar tőled valamit. Rin, én már láttam, ahogy néhány lány annyira felidegesítette, hogy Mr. Nagymenő a lánymosdóba kergette őket, és lekiabálta a hajukat is közben. Szóval tuti, hogy valami van a levegőben, csak senki sem veszi észre. – makogta Hani, s miközben ezeket a szavakat kimondta, szemeimmel a telefonom kijelzőjét bámultam, s gépeltem. Fél füllel a valóságban hallgattam szavait, de közben pedig a chat partneremmel foglalkoztam – Add már ide azt a szart! Itt pofázok neked, te pedig azt a szart nyomkodod. Amúgy is, ki ezt az ember, akivel beszélgetsz? Ismered egyáltalán? Tudod, hogy ki ő? Egyáltalán mi ez a JungKookba szerelmes vagyok, és tudom, hogy gyűlöl szöveg, amit küldtél neki? Azt sem tudod, hogy ki ez, és vakon megbízol benne. Ki ez a King97?! – kiabált rám, s testem hirtelen megremegett. Sosem ordított rám, sosem akadt ki, és sosem volt még ilyen velem szembe, azóta, hogy ebbe a suliba kerültem. Egy csapásra, ahogy vállamat megszorította a könnyeim feltörtek szemeimből, s amint minden tudatosult az elmémben, kirángattam a vállaimat a fogásából, s elfutottam a mosdóból. A helyiséget elhagyva JungKookkal és Narival találkoztam, ahogy a mosdó melletti falnál smároltak. A könnyeim nagyobb hullámban törtek elő a látványtól, majd kirohanva az udvarra az egyik padra ültem és zokogni kezdtem. A porcikáim elgyengültek, a külvilágot pedig kénytelen voltam kizárni a fejemből, s csak magamra gondolni. De ezt sem élvezhettem sokáig, hiszen Hani szoros ölelése zökkentett vissza a kínzó valóságba, s a táskámat mellém téve kotorászni kezdtem benne. Elővettem belőle az ebédemet és majszolni kezdtem a húsos szendvicsemet. Hani hiába beszélt hozzám, én csak ettem, és egy szót sem szólt hozzám, még a bocsánatkérésénél is csak hümmögni voltam hajlandó. Miután a csengő megszólalt, a táskámat felkapva barátnőm kíséretében a szokásos tanterem felé vettük az irányt, ahol a matek óránk volt szokás szerint megtartva.

Ahogy beértünk, a tanár úgy követte a nyomainkat, s leülve a helyünkre azonnal el is kezdte az órát. Szokásos egyenletek, függvények, gyökök és szögek társaságában igyekezett felpörgetni a tanórát, ám sajnálatos módon csak azt tudta elérni, hogy a fél osztály bealudjon. Én mint mindig igyekeztem figyelni az órán, s szokásosan minden alkalommal én lettem felszólítva azért, hogy a feladatok helyesen és rendezetten legyenek megoldva. Büszke voltam magamra, de sok esetben azt éreztem, hogy emiatt mindenki lenéz. Rosszul esett, de valamilyen támaszt kellett keresnem magamnak. Puszta kíntól övezve vártam már a csengő hangját, ahogy jelzi a hazaút boldogságát, még sok időnek tűnő percek voltak még hátra. De ahogy kicsengettek az osztályfőnök készségesen kiengedett mindenkit az osztályból, s mikor padtársammal mentünk volna ki, leszólított.

- Rin, maradjatok itt egy kicsit. – szólt hozzám kedvesen – JungKook, ez rád is ugyanúgy vonatkozik, nem csak Rinre. – szemét megforgatva kapaszkodott bele a karomba, s mellettem toporzékolón állt – Nos, mivel matekból neked van az egyik legjobb átlagod, így kérlek, korrepetáld. – intézte felém kérését az osztályfőnök, aki egyben a matek tanárunk. Készségesen bólintottam egyet, majd elhagytam az osztálytermet a korrepetálandó személlyel.

- Köszönöm. – kissé elhaló hangon mondott köszönetet. Rá sem nézve hümmögtem, s az utcára érve indultam haza. Lépéseim szaporák voltak, s egy erős szorítás zökkentett ki abból, hogy szinte rohantam a járda kellős közepén – Jól vagy? – érdeklődött félve, s enyhén rémült, ijedt kipirosodott arcomat elfordítva arcától vontam meg a vállaimat.

- Jól vagyok. – rángattam ki testemet szorításából. Minden erőmet összeszedve fordultam felé teljes alakommal, s mélyen a szemébe néztem – A korrepetálást mikorra szervezzük be? – érdeklődtem.

- Mondjuk ma este, nálam? – nézett mélyen szemeimbe amikkel az utóbbi időben jobban elvarázsolt, mint eddig. Szemeim fürkészték fekete íriszeit, s ajkaim résnyire nyitva voltak. Mikor észbe kaptam, ismét elfordítottam zavartnak tűnő fejemet, s egy bólintással nyugtáztam kérdését.

- Jó, rendben. Ne bámulj már, mert idegesít! – nevettem fel zavartan. Arcát elfordítva enyémtől indult el, s magamra hagyva ballaghattam haza. Furcsa volt, hogy engem kért meg a matek tanár. Nari is kitűnő tanuló, sőt! Még jobb is nálam. De örömmel töltött el a tudata annak, hogy talán mégis van esélyem, és a chaten megismert srácnak is igaza van, s nem kell félnem.

Az emeletre felrohanva az ágyamra dőltem, s a telefonomat a kezembe véve az üzeneteimet kezdtem el bámulni, mire egy frissítést követően megpillantottam azt a levelet amit, írt az a fiú. Olyankor írt, mikor Hanival a mosdóban tárgyaltuk ki a nagy szünetben. Mintha megérezte volna, hogy ő a téma, s egy aprócska üzenetet olvasva érdeklődött felőlem, hogy hogyan érzem magam. Válaszolva neki, a telefonomat az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényre helyeztem, s a takaró alá bújva kezdtem el melegíteni a testemet. A fal felé fordulva a szemeimet lehunytam, s testem minden porcikáját legyengítve, elernyesztve zuhantam az álmok szigetére.

Két órával később, mikor felkeltem, a telefonomért nyúlva a kezembe vettem azt, s rápillantva az órára még bőven volt időm arra, hogy összeszedjem a holmijaimat, és JungKookhoz átmenjek. Igaz, a félelem hatalmas úr a tudatomban, de az, hogy a tanár megkért erre, talán kicsit több önbizalmat adott. Bár még így is tartok tőle, de ha nem lépem meg a kérést, talán továbbra is szürke egér leszek JungKook szemében.

Hosszas plafon bámulás után végül sikerült kikelnem a puha, melegséget adó ágyamból, majd lecsoszogva a földszintre édesanyám által elkészített ételt kezdtem el fogyasztani, amit ott hagyott nekem az étkező asztalon. Finom volt, és jól esett, hogy gondolt rám az édesanyám, s arra is, hogy megyek el itthonról. Szépen lassan az utolsó falatot lenyelve vittem a tányéromat a mosogatóba, majd a lépcső felé véve az irányt sétáltam fel az emeletre, hogy elkezdhessek készülődni. A szobámba betévedve az órámra pillantva láthattam azt, hogy az órám mutatója egyre közelebb jut ahhoz az időhöz, amikor nekem már JungKookéknál kell lennem, s a matek korrepetálást el kelljen intéznem. Habár az idő gyorsan telt, mindent lassabban csináltam. Egy kisebb táskába bepakoltam a matek cuccomat, majd valami élhetőbb, tiszta ruha után kutatva, a fürdőszoba felé vettem az irányt, ahol percek alatt elintéztem a fürdést, arc és fogápolást, felöltözést, s a smink felmázolását a képemre. A táskát a hátamra vetve rohantam le a földszintre, s a cipőmet a lábaimra felhúzva a tükör elé vetettem magam, s kisétáltam az utcára, és bezártam a bejárati ajtót.

Az utcán sétálva a megadott címhez érve, egy halovány sárga emeletes kertes házhoz érve a fekete bejárati ajtóhoz lépkedve a csengőhöz nyomva az ujjamat, megszólalt a jelző hang. Másodperceket állva a falap előtt, a kilincs mozgását vettem észre, s amint kinyílt az ajtó, szemeim kétszeresére nőtték ki magukat. JungKook állt előttem teljes valójában, s egy szál alsó nadrágban és vizes felsőtesttel, vizes hajjal állt meglepetten az ajtóban.

- Elnézést! – fordítottam el kényelmetlenül és zavartan a fejemet. Az utcát kémlelve egy forró, puha kéz érintését éreztem meg a csuklómon, majd egy hirtelen rántás hatására beestem a küszöbön a nappaliba. Aranyos kis nappali volt, teli növényekkel, szép bútorokkal, festményekkel. Sokkalta szebb, mint a miénk – Öhm....izéé....Elengednél? – pillantottam riadtan a kézfejére, majd alkarjától kezdve, a kidolgozott felsőtestén át, egészen a sötét íriszeibe mélyesztettem szemeimet. Nem tudtam mit mondani, tenni sem akartam semmit sem, hiszen az a srác állt előttem akiért mindenki odavolt. Csak sodort az ár, s ahogy felvezetett a szobájába, úgy tárult ki szemeim elé az, hogy pontosan hol tengeti a napjait, ha otthon van. Csodálatos volt. Sötétkék fal, fekete és fehér fabútorok, krém színű szőnyeg, s különböző díjak a polcokon. Ámultan fordultam jobbra, majd balra, s végül előre, ahol őt láttam meg, továbbra is egy rövidnadrágban – Felöltöznél? – takartam el a szemeimet kínzó kísértések közepette, majd ezt a kínos kérésemet teljesítve, a szekrényéből azonnal elővett egy normális nadrágot, és egy fehér rövid ujjú felsőt, ami eltakarta a jól kidolgozott felsőtestét – Köszönöm! – fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt, s a táskámat ledobva azt, az ágy szélére ültem. Kínosan gyűrögetve az ágy huzatját, próbáltam elviselni azt az érzést, hogy a szívem szinte ki akart volna szakadni a helyéről. Fájt, mert tudtam, hogy ez csak egyszeri alkalom, és soha nem lehet más, csupán csak kihasználtság a részéről.

- Kezdhetnénk? – ült le mellém, s hatalmas, sötét íriszeivel rám bámulva érdeklődött. Az eszemet elvesztve őrületes bólogatásba kezdtem, majd a táskámból kiszedve a tanszereimet nekiálltam a feladatok meglesésének. Kikérdezve az előttem ülőt, megtudhattam azt, hogy melyik egyenlet a gyengesége, így arra koncentrálva, abból készítettem neki egy feladatsort. Amint megcsinálta, leellenőriztem, s egy újabb feladatot kiírva a könyvből, hatalmas kérdőjeleket pillantottam meg a feje tetején. Még ha láthatatlanok is voltak a kérdőjelek, láttam, az arcán, hogy fogalma sincsen arról, amit makogok neki, így mindent egyszerűbben kezdtem el magyarázni...Félsikerrel. 

- Akkor ha ezt a kettőt összeadod, majd elosztod és a gyökét nézed, ennek kell kijönnie! – taglaltam a feladat lényegét, s újból átszámolva, majd még egyszer és még egyszer, teljesen más eredmények jöttek ki. A füzet, amiben számoltam gyűrött volt, radírcafatok sora volt mindenhol az asztal minden milliméterébe. Idegbajt kaptam – Basszus ez nem megy! – borultam ki. 

- Ne idegesítsél már fel! Nem emiatt lettél az, akit ajánlott nekem a tanár korrepetálásra! Szedd össze magad! Bassza meg, nekem kurvára van jobb dolgom annál, minthogy itt üljek, és a bénázásaidat bámuljam! – kiabálta le a fejemet, s amint eljutott a tudatomig az, amiket a képembe vágott, egyszerűen fogtam magam, és felálltam, majd kiindultam a szobájából – Mégis hová mész?! – ordított utánam idegesen.

- Megyek inni! – ordítottam vissza, s amint leértem a földszintre, azonnal egy üvegpoharat kerestem, majd a csap alá helyezve azt, engedtem bele a hűsítő, átlátszó nedűből. Ahogy kortyolgattam a vizet, úgy vettem elő a telefonomat, s írtam egy üzenetet annak a srácnak, s mielőtt elküldtem volna visszasétáltam az emeletre. Az ajtóhoz érve mikor elküldtem az üzenetet JungKook telefontja kezdett el pittyegni. Nem tudtam hová rakni az egészet, s mikor válaszolt az üzenetére, az én telefonom rezgett. Furcsállottam, de nem érdekelt, hiszen az nem érdekelt akkor – Ugye nem a könyvembe firkálgatsz?! – akadtam ki, miután visszamerészkedtem JungKook mellé, s a füzetemben lévő rajzokat megpillantottam. Abban a szent pillanatban az ütő is megállt bennem, ahogy annyit láttam, hogy egy rózsát rajzolt a füzetem hátuljába, de azt sem tudtam, hogy miért. Aggódva fürkészte merev ábrázatomat, amiről leolvasható volt a félelem és a boldogság egyvelege.

- Ne haragudj, én izé...öhm...Ezzel szerettem volna bocsánatot kérni azért, mert percekkel ezelőtt nem voltam valami jó fej. Ne haragudj azért, amiért bunkó voltam, csak nekem is most vannak dolgaim, és ezért is szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, nincs mentségem azok ellen, ahogy beszéltem veled, de azt hiszem, hogy nekünk beszélnünk kell. – belém fúrva ábrázatát, hatalmas barna szempárjaival fürkészett tovább. Rémület okozta délelem járta át a gerincem összes pontját, ami teljes egészében látható volt az arcomon. Leülve mellé a telefonomat szorongatva vártam, hogy az a srác, akivel chatelek, írjon. De nem így történt. Vártam és vártam, és még mindig csak vártam, de a mobilom nem rezgett, ahogy JungKooké sem.

- Inkább tanuljunk. Nem bírom ezt a feszültséget, ráadásul nekem sokkalta jobb dolgom is van annál, minthogy segítsek neked a matekba. – az arcába vágva idegesen a szavakat, a könyvem és a füzetem felé görnyedten ismételten elkészítettem a feladatokat. Nem sokra rá, az idegességem átváltott nyugalommá, s a testem feszengése is eltűnt. A feladat végeztével, ahogy újra átszámoltam az eredményeket, minden egyes alkalommal ugyanannyi jött ki, amennyinek ki kellett jönnie az elején. Boldogan ráfeküdve a füzetre hunytam be szemeimet, s alig pár másodperc leforgása alatt a telefonom irdatlan zaja keltet fel. Rákukkantva a kijelzőre a chates partneremtől kaptam üzenetet, s ahogy a szobában össze-vissza kezdtem el forgolódni, nem találtam a tanítványomat, akit korrepetálnom kellett volna. Ám egyik pillanatban ahogy megfordítottam a fejemet, és egy lépést tettem hátra, úgy löktem meg az illetőt, akinek a telefonja a földön kötött ki egy halk koppanással – Ne haragudj! – szedtem fel a földön heverő készülékdarabokat, s amint sikerült összeszednem, akkor láttam, hogy egy üzenetet kapott, egy olyan nevű felhasználótól, akinek ugyanaz a felhasználóneve, mint nekem. Furcsállóan a kezébe nyomva a készüléket a cuccaimért nyúltam, s azokat a táskámba hajítottam – Én akkor, mennék is. – jelentettem ki, majd az ajtó felé vettem az irányt, ám megállított – Kérlek, most menj el az utamból. – ragadtam meg a felkarját jelzésként, de nem tágított.

- Megbeszélhetnénk? – hatalmas nagy íriszeivel szomorúan pillantott rám. A szívem egy másodperc elteltével ellágyult, s ahogy bámultam rá, úgy éreztem, hogy a testem el kezdet gyengülni. Így remegő lábakkal battyogtam vissza az ágyához, s a szoba közepén hagyva a táskámat, ledőltem az alvóalkalmatosságra. Csak feküdtem a hátamon, de éreztem, ahogy JungKook tekintete teljesen rám szegeződik. A hideg futkosott végig az össze porcikámon, s aprót ránézve továbbra is azt láttam, hogy valami miatt, tartózkodik – Rin, én... – kezdett bele a locsogós monológjába, ám közbeszólva próbáltam elterelni a szavait.

- King97? – érdeklődtem, majd egy aprócskát bólintott – Mégis mióta? Mióta tudod ezt, és miért viselkedtél velem úgy ma, ahogy? JungKook, mi van veled? Hozzám se vágtál semmit. Nem rúgtál belém. – ecsetelgettem az érveimet, de csak annyit kaptam válaszul, hogy bólintott, és közeledni kezdett felém. Testem megmerevedetten terült szét, és alig voltam képes még a levegővételre is. Az idegeim pengeélen táncoltak ahogy a közelségét megéreztem. A csontjaim lángolni kezdtek, a bőröm szinte azonnal libabőrös lett, ahogy azt éreztem, ahogy közelebb halad felém – Hazamehetnék? – kétségbeesetten rápillantva egy nemleges választ kaptam.

- Rin, én az elejétől fogva tudtam, hogy te vagy az, akivel elkezdtem beszélgetni az interneten. A szóhasználat, amit ott használsz, ugyanaz, amit a valós életben is használsz. – kezdett bele a mondókájába – És amikor először leírtad azt az eseményt, ami először volt kettőnk között, hogy véletlen betévedtél a fiú öltözőbe, és én ott voltam egy szál törölközőben, bebizonyította számomra, hogy tényleg te voltál az a személy. Ne haragudj azért, mert azt érzékeltettem veled, hogy gyűlöllek, de kellett egy kis távolság, hogy még a Narival való kapcsolatomat is átértékeljem. Az ő ötlete volt, hogy kövessünk téged, és amikor meghallottam a felhasználónevemet, tudtam, hogy cselekednem kell valamit, amivel ellökhetlek magam mellől, de ez egy jó alkalom arra, hogy elmondhassam neked azt, amit azóta érzek, amióta megnyíltunk egymásnak, de nem személyesen, hanem a világhálón. – folytatta tovább, ám ezek hatására rezzenéstelenül ültem előtte és vártam. Vártam, hogy tegyen valamit, de semmi sem történt. Haszontalannak éreztem magam, akinek a leggyengébb pontját sikerült megtalálnia JungKooknak. A leggyengébb pontomat, ami ő volt. Frusztrált, hogy dróton rángatott, hogy kihasználta a gyengeségemet. Hülyének éreztem magam, de abban a pillanatban nem tudtam mit tenni, nem tudtam, hogy mitévő legyek. De így is éreztem egy apró késztetést, hogy az ajkaira tapasszam enyéimet. Telt ajkai hívogatták ajkaimat, ezzel is más univerzumba repítve engem. De a hívogatás nem csak az én részemről volt így, hanem a másik felől is. JungKook apró, lassú közeledései végül nyugalmat találtak ajkaimon. Mintha a fellegekbe kerültem volna az ajkai érintésétől, lehetetlen volt számomra az, hogy elváljak azoktól, ám ezt Kooknak kellett megszakítania – Rin, szeretlek! – mélyen szemeimbe nézve ejtette ki ezeket a szavakat, s szívem egyre erősebb és őrültebb ritmusban kezdett el dobogni, s ezzel együtt az érzéseim is szárnyalni kezdtek.

- Én is szeretlek Jeon JeongGuk. – mosollyal az arcomon hallattam szavaimat, s lassan közeledve ajkai felé, megcsókoltam.