Már egy ideje kiszemeltem magamnak egy nagyon csinos lányt. Hatalmas barna szemei voltak, hosszú sötétbarna haja, s a magassága is az ideáljaim közé tartozott. Az öltözködése is elragadó volt. Aranyos és kedves volt, s számomra a legtündéribb teremtés. De pechemre az a lány JungKookal volt együtt. Alig telt el két teljes hét, hogy az iskolánkba került, máris annak a szépfiúnak az oldalán kötött ki. Egyszerűen nem értettem, riválisomnak éreztem.
Közép-Európából származott és cserediák volt nálunk. Első nap úgy éreztem, hogy kellett nekem, meg akartam magamnak szerezni. Sokszor kérdezősködtem, hogy segítsek-e neki a háziban, vagy esetleg a jegyzeteimet adjam-e neki kölcsön, de mindig azt felelte, hogy JungKookkal tanul. Ez a tanulás egyenlő volt az ágytornával. Egyszerűen undorodtam ettől az egésztől. Mindenkit az ágyába visz. Elég egy mosoly, pár szép és nyálas szó, menő kocsi, drága cuccok, legújabb márkák, és máris mindenki az ölébe táncol.
Reggel nagyon korán keltem, hogy még az esti fellépés előtt egy gyors gyakorlást be tudjak ütemezni, s ezt letudva az iskolába rohantam gyors léptekkel. A próbaterem közel volt, de a gyakorlás elhúzódott, s éppen hogy beértem az első órámra. A szívem gyorsan vert, a víz is kivert és a szuszogásaim is egyre szaporábbak lettek ahogy a pulzusom is plafont verdeste a tanterem küszöbén állva. Mindenki röhögve nézte fáradt és térden támaszkodó alakomat, de azokkal az idegesítő szempárokkal nem is törődve helyezkedtem el a helyemre a kémiaterembe. Az volt az egyetlen egy tanóra, mikor amellett a lány mellett ülhettem. Mindig vártam azt az órát, hiszen voltak közös munkák is.
- Akkor a mai feladat ismét egy páros feladat, amit otthon kell befejeznetek. – kezdett bele a tanárunk az órai feladat felkonferálásával a beléptekor, s amint befejezte a mondandóját, azonnal felemeltem a kezemet és kalimpálni kezdtem – HoSeok neked elnézem, mert ma ott leszel az esti versenyen, majd a jövőhétre befejezitek Mrs. Smithtel. – fejezte be mondanivalóját rám pillantva. Mindenki újból rám kapta tekintetét, mintha valamiféle újdonság hagyta volna el a tanárunk száját. Tátott szájak, hatalmasra tágult szempárok bámulták ülő alakomat, mígnem JungKook be nem lépett és mindent el nem rontott. Pár másodperces hírnevem volt, de az a szemét mint mindig, mindent teljesen tönkretett – Mr. Jeon, el tudná magyarázni nekem és az osztályának azt, hogy miért késett már megint ennyit? – intette beljebb a rémálmomat. Vigyorral az arcán lépett beljebb, és a kémiai partneremet fixírozta, mintha megint a takarítók szertárába akarta volna becsalogatni ebéd szünetben. Utáltam ahogy ránézett, ahogy bánt vele. Meg bírtam volna teljes erőmből fojtani, annyira gyűlöltem – Üljön le. Van még egy szabad hely Sarah mögött. – mutatott mögénk a tanár, majd a megszólított illető még nagyobb vigyorral a képén sasszézott mögénk.
- Este ráérsz? – suttogta a mellettem ülőnek a fiú, de már az idegeim teljesen a pattanásig feszültek.
- Mr. Jeon, késett az órámról, kérem a cserediákunkat ne zavarja! Jó a teljesítménye, szóval még egyszer kérem, hanyagolja az órámon az egyéb szociális és szexuális kérdéseit az irányába. – zárta le az idegesítő gondolatkavalkádokat, ami által egy enyhe vigyor terült szét arcomon, s kuncogni kezdtem. Büszke voltam a tanárunkra, aki nem kímélte azt a gyökeret. Elviselhetetlen és antiszociális személyiségnek tartottam, akinek a lételeme, hogy elcsábítson mindenkit, és azután pedig eldobja minél hamarabb. A focicsapat volt a mindene, annak volt a vezetője, s ámbár remekül játszott, a szurkolók egytől-egyig azon voltak, hogy lefeküdhessenek vele. Undorító volt ahogy a nyálas pofájával jó pofizott mindenkinek és leplezte azt, aki valójában. Hányni tudtam volna tőle.
- HoSeok, ezt beleöntenéd? – szólt hozzám Sarah, akinek a kezében volt az általa elkészített lötty. Hiába volt a kezembe az üvegcse amibe beletöltöttem a megfelelő anyagokat, szegény lány nem merte beleönteni a folyadékot a csőbe. Olyan volt, mintha azt akarta volna, hogy a figyelmem rá szegeződjön, és ne arra az önelégült bunkó hímringyóra. Kedves gesztus volt tőle, így elvettem az átlátszó üveget a kezéből, és a tartóban lévő üvegcsébe öntöttem cseppenként a zöld színű löttyöt addig, amíg az reakcióba nem lépett a szilárd anyaggal.
- Gratulálok! – csattant fel mellettünk Mr. Kim – Az önöké sikerült a legjobban, de kérem, a folyamatot hétfőre tessék megcsinálni! HoSeok, mivel ön holnap úgysem jön iskolába, így ajánlom, hogy ezt most az egyszer időre fejezze be. – mormogott a tanár úr, mintha azt se tudta volna, hogy a szobám teli van füzetekkel, külön jegyzetekkel, minden egyébbel, amivel bejuthatnék a legelitebb egyetemre. A kémia volt a halálom, de az utána lévő biológia is ugyanolyan rémes volt.
A tanár a legrosszabb és legborzalmasabb kisugárzású ember volt. Mindenkit elhordott mindennek, a kis kedvenceinek pedig a seggét nyalta mintha az lett volna számára a legfontosabb, hogy benyaljon a diákoknak. Az első számú célpontja JungKook volt és Sarah. Szánalmas volt az egész.
- Este ráérsz? – suttogta a mellettem ülőnek a fiú, de már az idegeim teljesen a pattanásig feszültek.
- Mr. Jeon, késett az órámról, kérem a cserediákunkat ne zavarja! Jó a teljesítménye, szóval még egyszer kérem, hanyagolja az órámon az egyéb szociális és szexuális kérdéseit az irányába. – zárta le az idegesítő gondolatkavalkádokat, ami által egy enyhe vigyor terült szét arcomon, s kuncogni kezdtem. Büszke voltam a tanárunkra, aki nem kímélte azt a gyökeret. Elviselhetetlen és antiszociális személyiségnek tartottam, akinek a lételeme, hogy elcsábítson mindenkit, és azután pedig eldobja minél hamarabb. A focicsapat volt a mindene, annak volt a vezetője, s ámbár remekül játszott, a szurkolók egytől-egyig azon voltak, hogy lefeküdhessenek vele. Undorító volt ahogy a nyálas pofájával jó pofizott mindenkinek és leplezte azt, aki valójában. Hányni tudtam volna tőle.
- HoSeok, ezt beleöntenéd? – szólt hozzám Sarah, akinek a kezében volt az általa elkészített lötty. Hiába volt a kezembe az üvegcse amibe beletöltöttem a megfelelő anyagokat, szegény lány nem merte beleönteni a folyadékot a csőbe. Olyan volt, mintha azt akarta volna, hogy a figyelmem rá szegeződjön, és ne arra az önelégült bunkó hímringyóra. Kedves gesztus volt tőle, így elvettem az átlátszó üveget a kezéből, és a tartóban lévő üvegcsébe öntöttem cseppenként a zöld színű löttyöt addig, amíg az reakcióba nem lépett a szilárd anyaggal.
- Gratulálok! – csattant fel mellettünk Mr. Kim – Az önöké sikerült a legjobban, de kérem, a folyamatot hétfőre tessék megcsinálni! HoSeok, mivel ön holnap úgysem jön iskolába, így ajánlom, hogy ezt most az egyszer időre fejezze be. – mormogott a tanár úr, mintha azt se tudta volna, hogy a szobám teli van füzetekkel, külön jegyzetekkel, minden egyébbel, amivel bejuthatnék a legelitebb egyetemre. A kémia volt a halálom, de az utána lévő biológia is ugyanolyan rémes volt.
A tanár a legrosszabb és legborzalmasabb kisugárzású ember volt. Mindenkit elhordott mindennek, a kis kedvenceinek pedig a seggét nyalta mintha az lett volna számára a legfontosabb, hogy benyaljon a diákoknak. Az első számú célpontja JungKook volt és Sarah. Szánalmas volt az egész.
- Mr. Jung, a mai napon Sarah kisasszonnyal kell egy közös projektet összehoznod a dupla óra keretén belül. – sasszézott mellém a tanár, s a mögöttem állót figyelte – Sarah, idefáradnál Hoseok mellé? – kérdezte meg a tanárunk a lányt, aki mosolyogva ült át a mellettem lévő üres székre. Az arca vöröses színben izzott, s mosolya ezer wattos volt, ahogy a partnerem lett újból. Sokszor gondoltam arra, hogy elhívhatnám randizni, de mindig tartottam attól, hogy elutasítana. Főleg most, hogy kitudódott, hogy tánc versenyekre járok egy ideje. Ez volt az, amit JungKook nem tudott, de én igen. Ez volt az, amire büszke voltam, de mégis frusztrált, hogy egyetlen egy lány sem lehetett az enyém miatta.
- Hoseok... – mondta ki halkan nevemet az újbóli gyakorlati partnerem – Igaz az, hogy este a csarnokban leszel megtalálható a táncverseny miatt? – suttogta fülembe a cserediákunk a kérdését, ami egy csöppet az izgalmat kezdte el égetni mélybarna szemeimbe. Tudtam, hogy JungKook szétrobbant volna legszívesebben a dühtől, de akkor, abban a pillanatban valahogy nem érdekelt a dolog.
- Igen, ma este ott leszek. Éjfél környékén kerülök sorra. – mosolyodtam el, s a tankönyvet kezdtem el bújni. Zavarban voltam tőle, és attól is, hogy nem tudtam miért kérdezhette, de inkább azzal foglalkoztam,a mi ki volt adva. A tanárunk a beszélgetésünk közbe felvázolta az óra menetét, miszerint a fiúknak a könyvet kellett olvasniuk és a lényeget kiemelniük, a lányoknak pedig a gyakorlati kérdéseket kellett megoldaniuk. Jó párost alkottunk, hamar kész lettünk ismét, és a feladatokat jól oldottuk meg. Büszke voltam mind a kettőnk munkájára, de a második biológia óra utáni szünetben legszívesebben megfojtottam volna önmagamat.
Amint kicsengettek, JungKook mellettem teremt és a felsőm nyakába kapaszkodva nekilökött a falnak, majd a nyakamat kezdte el szorongatni a megfojtásom céljából. Fájt, nyögdécseltem szorongó kezei miatt amivel a légcsövemet kezdte el összeroppantani. Alig lehetett leszedni rólam, de végül pár virágfiú haverja leszedte a nyakamról azokat az irritálóan undorító kezeket. A hátamat és a nyakamat megbélyegezve éreztem szorításai által, de igyekeztem a fejemben lévő dühöt azonnal kiűzni.
Kirohantam a tanteremből, és egyenesen az udvarra rohantam, ahol egyedül érezhettem magamat. De ez sem tarthatott sokáig. Valaki a hátam mögé osont, s a derekamnál fogva átölelt. Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehetett az, de az a kéz ami a hasamnál volt olyan volt, amit száz meg ezer kéz közül megismertem volna.
- Menj vissza. – utasítottam, de szorongatni kezdett.
- Nem. HoSeok, sajnálom azt amit JungKook tett. Nem volt szép tőle kicsit sem. Tudom, minden félreérthető, de... – kezdett el sírásban kitörni, ahogy a hangja teljesen elcsuklott. Fájt végül úgy megfordulnom, hogy a mellkasomon támasztotta a fejét, és halkan sírni kezdett. Fel akartam vidítani, de közben egyedül akartam lenni azzal a tudattal, hogy minden rendben lesz.
- Ne sírj kérlek. – vontam erősen magamhoz, s karjait hátam közepére csúsztatta és úgy ölelt át szorosan – De kérlek, menj vissza, még a végén megszid téged is JungKook. – kapaszkodtam kezeibe, s lassan kezdtem el leszedni magamról fogását. Kedves dolog volt tőle, de tudtam, ha figyelnek minket, meglátnak bennünket akkor én mehetek a síromat ásni, Sarah pedig az iskola legribancosabb emberének lenne elkönyvelve amiatt ami most történhetne.
Szomorúan, de végül eleresztette a hátamat, s visszasétált az iskola épületébe engem fürkészbe maga mögött. Kedves gesztus volt az amit tett, de nem tudtam volna a szemeibe nézni ezek után ha valaki miattam bántotta volna. Visszamenni nem akartam a következő órára, így az udvaron lévő egyik kis padra leültem. Olyan helyen volt az a pad, ahonnét a tantermet tökéletesen lehetett látni, ahol órám lett volna. Az ablaknál egy unatkozó alakot láttam, aki néhol kikukucskált az ablakon. A felismerés, miszerint Sarah fürkészett onnan, boldog mosolyt csikart rá a képemre. A telefonom csörgése zendített vissza a komor valóságba, és egy szöveges üzenet, amit JungKook írt. Rémisztő volt, de egy igencsak magabiztos mosolyt kényszerített rám.
- Ha ráteszed azt a mocskos mancsodat a csajomra, kitépem a gigádat és megetetem egy vérengző fenevaddal! Ha meglátom, hogy ráteszed a kezed, eltöröm a csontjaidat te lópofájú senki! – olvastam el halkan magamnak a levelet, s felnevettem. Szánalmasnak tartottam, ahogy igyekezett megfélemlíteni. Tudtam, hogy bármire képes, de ha Sarah így döntött, akkor az az ő sara. Én megszerettem azt a lányt, és még ha több ezer kilométer is választana el tőle, képes lennék még akkor is kötődni hozzá, nem keresnék mást.
A gondolataim teljesen felemésztették mivoltomat, s végül újra a telefonom kíméletlen hangja röpített vissza a szörnyű világba. MinKi írt egy üzenetet, hogy este tíz óra tájékán kell elindulnom, hogy a fél tizenegykor rendezett versenyre teljese mértékig beérjek, és még igyak előtte pár pohár italt, mely a hangulatomat is fokozná. Annyira hülyeségnek tartottam, hogy rám erőszakolja az ivást, de nem várhattam el tőle, hogy normális érvekkel vagy gondolatokkal álljon nekem elő. Az neki már a luxuscikkek egyikévé vált már a gimnáziumba kerülésünk óta.
Gyors választ adva neki továbbra is az udvaron dekkoltam, s végül amellett döntöttem, hogy gyakorlok. A telefonomon megkerestem a megfelelő számot, s elindítottam azt. Az izmaim, a lábaim, karjaim, szinte mindenem teljesen egyszerre mozgott. A ritmus átjárta a véremet és minden porcikám teljesen felélénkült. Újra és újra ugyanazokat a lépéssorokat gyakoroltam megállás nélkül, s a kicsengetés előtt pár perccel már az épületbe vettem az irányt. A termek előtt csoszogva, a folyosókon haladva megtaláltam az osztályomat, az immáron kicsengetett, diákoktól hemzsegő átjárókon caplatva, s mindenhol csak az őrült üvöltözéseket sikerült kiszűrnöm.
- Haver, végre már, hogy visszajöttél, lemaradtál a világ legnagyobb durranásáról! – rohant felém ordítozva MinKi, s mögötte egy sírós lány futott, arcát eltakarva. Bárhonnan felismertem volna, így intettem legjobb barátomnak, s elindultam a mellettem elsuhanó lány után. Meg se állt, csak futott az egyik kietlen folyosóig, s a fal mentén lassan lecsúszott, majd guggolva sírt tovább eltemetve az arcát. Gyorsan odarohantam hozzá, s leültem mellé az egyik szekrény elé, majd lassan magamhoz vontam és átöleltem hagyva, hogy a mellkasomnak támasztva adja ki szomorúságát.
- Shhh, mi történt? – szökött ki ajkaim közül ez az apró kérdés, amire hirtelen erősebben kezdett el szorongatni, s a felsőmbe erősen kapaszkodott. Arcát mellkasomba fúrta, s csak zokogott halkan, megállás nélkül, mint akinek a szívét és a lelkét teljesen összezúzták volna porrá. Nem értettem, tisztában se voltam azzal, hogy MinKi mire célozhatott, s Saraht mi érhette. Nem szólt, csak továbbra is a hófehér felsőmet áztatta el könnycseppjeivel, melyek hatalmas foltot festettek pólómra.
- JungKook... – motyogta halkan, mire lassan felkarjaiba kapaszkodtam, s eltoltam magamtól, így a sírástól elmosódott sminkes arcában bájologhattam. Még úgy is gyönyörű volt számomra, mint egy csoda. Nem értettem pontosan a dolgokat, de ha JungKookról volt szó, biztos voltam abban. hogy azt a gyerek ismét valamit nagyon elszúrt, és tönkretett – JungKook megcsókolt egy lányt az osztály előtt. Odament hozzá és megcsókolta én meg arcon csaptam... Fáj a kezem, éget. – hajtotta le a fejét, s ismét egy halk sírás szaladt ki belőle perceken keresztül. A folyosókon már senki nem volt, a csengő már rég zengett a tanóra kezdetét jelezve, de mi csak ültünk, s karjaimban hagytam, hogy a sírást, ami benne volt kiadja, s jobban érezze magát.
A gondolataim kavarogtak, s a kezét, amit felmutatta a csapás végett megfogtam, s lágy csókot hintettem rá ezzel elterelve a fájdalmát, amit önmagának okozott JungKook hülyesége miatt. Lassan de biztosan kezdte mélyebben venni a levegőt és lenyugodni. Szemeiből kicsorduló könnyek enyhültek, majd végül teljesen eltűntek és mosolyogva fürkészte aggódó mivoltomat. Aprócska halovány mosoly ült ki arcomra ahogy azt láttam, hogy megnyugodott.
Percekig mélyen néztünk egymás szemeibe, elvarázsolt tekintetek voltak a mieink. Csillogó szemei teljesen elvették az eszemet, főleg az ajkai végül, mikor arcán végigpillantottam. Újabb perceket töltöttem el résnyire nyílt ajkai vizslatásával, végül csak annyit éreztem, hogy párnái párnáimmal összeforrt. Furcsa volt, hogy megcsókolt, hiszen JungKook miatt sírt, majd én idióta futottam utána úgy, hogy tudom, hogy nem lehet az enyém, hiszen az a típus amelyet én képviselek nem érhet fel hozzá.
- Ne haragudj. – húzódott el tőlem elpirultan. Édes volt, ahogy elvörösödött arcával bámult rám és szemeimbe mélyen belenézett. Sosem tudtam elképzelni ezt a pillanatot és pillantást, de vártam is már erre az egészre. Elengedtem, és szépen, nyugodtan felálltam, magammal húzva gyenge testét. A kezét gyengéden megfogtam, s ujjainkat véletlenül összefűztem. Rámosolyogtam, amit gyönyörű mosolyával nyugtázott s viszonzott – Este ott leszek én is a versenyen, és szurkolni fogok neked minden erőmből. – magabiztos szavakat intézett felém, majd a tanterem felé invitált, ahol az óránk volt. Lomha léptekkel araszolgattunk a folyosón, s végül mikor a terem ajtajához odaértünk, átölelte fáradt mivoltomat – Köszönöm, HoSeok. – motyogta fülembe alig halhatóan, de mégis érthetően édesded hangon. Halkan kopogtatni kezdet, majd a tanár hangját meghalva kivágta az ajtót, és belépet, lényével behúzva engem. Minden szem azonnal ránk szegeződött, s a tanárunk a szemüvegét enyhén leszedte magáról megállapítva azt, hogy csak mi voltunk a két elveszett bárány, akik hiányoztak az óráról – Elnézést tanár úr, de az egyik diákja bunkó volt velem, így ki voltam borulva, és HoSeok utánam jött megvigasztalni, mert őt érdekelte az, hogy mi lehetett a problémám. – pillantott rám és enyhe cinizmussal a hangjában válaszolt a tanár fel nem tett kérdésére.
Megilletődött mosoly került az arcomra, s lassan imbolyogva lépkedtem a helyemre, ahol az a szépfiú ült. Arcáról lerítt az undor, és az is, hogy legszívesebben felkenne a falra, de az is, hogy az udvaron elpáholna a nép előtt, mintha neki lett volna a legnagyobb gondja az életben azzal, hogy azt hiszi rástartoltam a csajára, aki igazából csak annyira volt neki jó, hogy megdöngessen valaki, aki más az itteni cafkáknál.
Az óra ezután hamar eltelt, és már csak rövidke két órát kellett elviselnünk abban a nyomortanyában, ami az iskolánk volt. Kegyetlen volt ott lennünk, de az utolsó két testnevelés órán dőlt el minden JungKook és köztem. A tanár bejelentette, hogy focizunk, s mily meglepő módon, ismét külön csapatba kerültem azzal a szépfiúval. Tudtam, hogy itt végleg be fogja vetni magát, de ezt ki is használtam ellene.
- Na gyere, itt a labda. Ha kell, kapj el te kis szaros kölyök! – ordítoztam a terem végéről, s amint láttam, hogy közeleg, passzoltam a labdát, hogy még időben kigáncsolhassam. Ezt az örömöt kihasználtam, hogy felém rohant, s a figyelmetlensége hatására másodpercek töredéke alatt zuhant a földre, telibe a parkettának az arcával. Az arcomra önkénytelen vigyor telepedett, és a bensőm szinte már a röhögés szélén táncolt pengeélen.
Nagy nehezen felkelt a padlóról és miután a már hasamat fogó alakomat meglátta, azonnal nekem esett. A bordásfalra felkent és dühítő pillantásokat vetett vigyorgó mivoltomra. Szánalmasnak látott, de valahogy én tartottam őt annak, hiszen amilyen tapló, nem tudná észrevenni, sem ha akarná azt, hogy mennyire meg tudja bántani az embert.Őrült volt, és kegyetlenül erőszakos ha úgy hozta a kedve, de valahogy ez kellett a legtöbb lánynak, hogy elérje azt náluk, hogy nála kössenek ki, egy forró éjszakára, majd egy késő esti utcára kidobásra. Mindenhonnan ezt lehetett hallani, még a nővérem legjobb barátnőjétől is, pedig az a lány minden, de nem egy olyan fajta ember, akit könnyen ágyba lehet csalogatni.
A tanár röhögve nézte végig a bunyónkat, s meg sem próbált volna leállítani minket. Csak nézte azt, ahogy ütlegel JungKook, én pedig ahol csak érem szintén ütöm. Néhol a fogamat a vállába eresztettem mikor épp úgy kapott el, vagy egy gyomrost adtam neki. Nem díjazta kicsit sem, de az igazgató úr végül szétszedett minket és beinvitált az irodájába.
- Csendet! – ordítozott ránk idegesen a sulink fejese – Mégis mi a fene történt veletek?! – förmedt ránk egyre hangosabban. Én legszívesebben telibe röhögtem volna az arcát a dirinek, de nem voltam annyira pofátlan, hiszen ő engedélyezte azt, hogy kihagyhatom a pénteki sulit a verseny miatt – Te, aki az élsportolónk, aki a legmenőbb srác az iskolában, és te, aki a tánc legnagyobb ásza, és éltanuló, hogy engedhetitek ezt meg magatoknak?! – köpködte nekünk a szavakat az igazgató, akit szemlátomást kicsit sem izgatott a köztünk lévő perzselő viszály. Nem válaszoltunk egy ideig a kérdésére, így egyre hangosabb zajokat kezdett el csapni. A szék repült, a váza a földön hevert. Tiszta ideg volt és őrült.
- Hoseok... – mondta ki halkan nevemet az újbóli gyakorlati partnerem – Igaz az, hogy este a csarnokban leszel megtalálható a táncverseny miatt? – suttogta fülembe a cserediákunk a kérdését, ami egy csöppet az izgalmat kezdte el égetni mélybarna szemeimbe. Tudtam, hogy JungKook szétrobbant volna legszívesebben a dühtől, de akkor, abban a pillanatban valahogy nem érdekelt a dolog.
- Igen, ma este ott leszek. Éjfél környékén kerülök sorra. – mosolyodtam el, s a tankönyvet kezdtem el bújni. Zavarban voltam tőle, és attól is, hogy nem tudtam miért kérdezhette, de inkább azzal foglalkoztam,a mi ki volt adva. A tanárunk a beszélgetésünk közbe felvázolta az óra menetét, miszerint a fiúknak a könyvet kellett olvasniuk és a lényeget kiemelniük, a lányoknak pedig a gyakorlati kérdéseket kellett megoldaniuk. Jó párost alkottunk, hamar kész lettünk ismét, és a feladatokat jól oldottuk meg. Büszke voltam mind a kettőnk munkájára, de a második biológia óra utáni szünetben legszívesebben megfojtottam volna önmagamat.
Amint kicsengettek, JungKook mellettem teremt és a felsőm nyakába kapaszkodva nekilökött a falnak, majd a nyakamat kezdte el szorongatni a megfojtásom céljából. Fájt, nyögdécseltem szorongó kezei miatt amivel a légcsövemet kezdte el összeroppantani. Alig lehetett leszedni rólam, de végül pár virágfiú haverja leszedte a nyakamról azokat az irritálóan undorító kezeket. A hátamat és a nyakamat megbélyegezve éreztem szorításai által, de igyekeztem a fejemben lévő dühöt azonnal kiűzni.
Kirohantam a tanteremből, és egyenesen az udvarra rohantam, ahol egyedül érezhettem magamat. De ez sem tarthatott sokáig. Valaki a hátam mögé osont, s a derekamnál fogva átölelt. Nem tudtam elképzelni, hogy ki lehetett az, de az a kéz ami a hasamnál volt olyan volt, amit száz meg ezer kéz közül megismertem volna.
- Menj vissza. – utasítottam, de szorongatni kezdett.
- Nem. HoSeok, sajnálom azt amit JungKook tett. Nem volt szép tőle kicsit sem. Tudom, minden félreérthető, de... – kezdett el sírásban kitörni, ahogy a hangja teljesen elcsuklott. Fájt végül úgy megfordulnom, hogy a mellkasomon támasztotta a fejét, és halkan sírni kezdett. Fel akartam vidítani, de közben egyedül akartam lenni azzal a tudattal, hogy minden rendben lesz.
- Ne sírj kérlek. – vontam erősen magamhoz, s karjait hátam közepére csúsztatta és úgy ölelt át szorosan – De kérlek, menj vissza, még a végén megszid téged is JungKook. – kapaszkodtam kezeibe, s lassan kezdtem el leszedni magamról fogását. Kedves dolog volt tőle, de tudtam, ha figyelnek minket, meglátnak bennünket akkor én mehetek a síromat ásni, Sarah pedig az iskola legribancosabb emberének lenne elkönyvelve amiatt ami most történhetne.
Szomorúan, de végül eleresztette a hátamat, s visszasétált az iskola épületébe engem fürkészbe maga mögött. Kedves gesztus volt az amit tett, de nem tudtam volna a szemeibe nézni ezek után ha valaki miattam bántotta volna. Visszamenni nem akartam a következő órára, így az udvaron lévő egyik kis padra leültem. Olyan helyen volt az a pad, ahonnét a tantermet tökéletesen lehetett látni, ahol órám lett volna. Az ablaknál egy unatkozó alakot láttam, aki néhol kikukucskált az ablakon. A felismerés, miszerint Sarah fürkészett onnan, boldog mosolyt csikart rá a képemre. A telefonom csörgése zendített vissza a komor valóságba, és egy szöveges üzenet, amit JungKook írt. Rémisztő volt, de egy igencsak magabiztos mosolyt kényszerített rám.
- Ha ráteszed azt a mocskos mancsodat a csajomra, kitépem a gigádat és megetetem egy vérengző fenevaddal! Ha meglátom, hogy ráteszed a kezed, eltöröm a csontjaidat te lópofájú senki! – olvastam el halkan magamnak a levelet, s felnevettem. Szánalmasnak tartottam, ahogy igyekezett megfélemlíteni. Tudtam, hogy bármire képes, de ha Sarah így döntött, akkor az az ő sara. Én megszerettem azt a lányt, és még ha több ezer kilométer is választana el tőle, képes lennék még akkor is kötődni hozzá, nem keresnék mást.
A gondolataim teljesen felemésztették mivoltomat, s végül újra a telefonom kíméletlen hangja röpített vissza a szörnyű világba. MinKi írt egy üzenetet, hogy este tíz óra tájékán kell elindulnom, hogy a fél tizenegykor rendezett versenyre teljese mértékig beérjek, és még igyak előtte pár pohár italt, mely a hangulatomat is fokozná. Annyira hülyeségnek tartottam, hogy rám erőszakolja az ivást, de nem várhattam el tőle, hogy normális érvekkel vagy gondolatokkal álljon nekem elő. Az neki már a luxuscikkek egyikévé vált már a gimnáziumba kerülésünk óta.
Gyors választ adva neki továbbra is az udvaron dekkoltam, s végül amellett döntöttem, hogy gyakorlok. A telefonomon megkerestem a megfelelő számot, s elindítottam azt. Az izmaim, a lábaim, karjaim, szinte mindenem teljesen egyszerre mozgott. A ritmus átjárta a véremet és minden porcikám teljesen felélénkült. Újra és újra ugyanazokat a lépéssorokat gyakoroltam megállás nélkül, s a kicsengetés előtt pár perccel már az épületbe vettem az irányt. A termek előtt csoszogva, a folyosókon haladva megtaláltam az osztályomat, az immáron kicsengetett, diákoktól hemzsegő átjárókon caplatva, s mindenhol csak az őrült üvöltözéseket sikerült kiszűrnöm.
- Haver, végre már, hogy visszajöttél, lemaradtál a világ legnagyobb durranásáról! – rohant felém ordítozva MinKi, s mögötte egy sírós lány futott, arcát eltakarva. Bárhonnan felismertem volna, így intettem legjobb barátomnak, s elindultam a mellettem elsuhanó lány után. Meg se állt, csak futott az egyik kietlen folyosóig, s a fal mentén lassan lecsúszott, majd guggolva sírt tovább eltemetve az arcát. Gyorsan odarohantam hozzá, s leültem mellé az egyik szekrény elé, majd lassan magamhoz vontam és átöleltem hagyva, hogy a mellkasomnak támasztva adja ki szomorúságát.
- Shhh, mi történt? – szökött ki ajkaim közül ez az apró kérdés, amire hirtelen erősebben kezdett el szorongatni, s a felsőmbe erősen kapaszkodott. Arcát mellkasomba fúrta, s csak zokogott halkan, megállás nélkül, mint akinek a szívét és a lelkét teljesen összezúzták volna porrá. Nem értettem, tisztában se voltam azzal, hogy MinKi mire célozhatott, s Saraht mi érhette. Nem szólt, csak továbbra is a hófehér felsőmet áztatta el könnycseppjeivel, melyek hatalmas foltot festettek pólómra.
- JungKook... – motyogta halkan, mire lassan felkarjaiba kapaszkodtam, s eltoltam magamtól, így a sírástól elmosódott sminkes arcában bájologhattam. Még úgy is gyönyörű volt számomra, mint egy csoda. Nem értettem pontosan a dolgokat, de ha JungKookról volt szó, biztos voltam abban. hogy azt a gyerek ismét valamit nagyon elszúrt, és tönkretett – JungKook megcsókolt egy lányt az osztály előtt. Odament hozzá és megcsókolta én meg arcon csaptam... Fáj a kezem, éget. – hajtotta le a fejét, s ismét egy halk sírás szaladt ki belőle perceken keresztül. A folyosókon már senki nem volt, a csengő már rég zengett a tanóra kezdetét jelezve, de mi csak ültünk, s karjaimban hagytam, hogy a sírást, ami benne volt kiadja, s jobban érezze magát.
A gondolataim kavarogtak, s a kezét, amit felmutatta a csapás végett megfogtam, s lágy csókot hintettem rá ezzel elterelve a fájdalmát, amit önmagának okozott JungKook hülyesége miatt. Lassan de biztosan kezdte mélyebben venni a levegőt és lenyugodni. Szemeiből kicsorduló könnyek enyhültek, majd végül teljesen eltűntek és mosolyogva fürkészte aggódó mivoltomat. Aprócska halovány mosoly ült ki arcomra ahogy azt láttam, hogy megnyugodott.
Percekig mélyen néztünk egymás szemeibe, elvarázsolt tekintetek voltak a mieink. Csillogó szemei teljesen elvették az eszemet, főleg az ajkai végül, mikor arcán végigpillantottam. Újabb perceket töltöttem el résnyire nyílt ajkai vizslatásával, végül csak annyit éreztem, hogy párnái párnáimmal összeforrt. Furcsa volt, hogy megcsókolt, hiszen JungKook miatt sírt, majd én idióta futottam utána úgy, hogy tudom, hogy nem lehet az enyém, hiszen az a típus amelyet én képviselek nem érhet fel hozzá.
- Ne haragudj. – húzódott el tőlem elpirultan. Édes volt, ahogy elvörösödött arcával bámult rám és szemeimbe mélyen belenézett. Sosem tudtam elképzelni ezt a pillanatot és pillantást, de vártam is már erre az egészre. Elengedtem, és szépen, nyugodtan felálltam, magammal húzva gyenge testét. A kezét gyengéden megfogtam, s ujjainkat véletlenül összefűztem. Rámosolyogtam, amit gyönyörű mosolyával nyugtázott s viszonzott – Este ott leszek én is a versenyen, és szurkolni fogok neked minden erőmből. – magabiztos szavakat intézett felém, majd a tanterem felé invitált, ahol az óránk volt. Lomha léptekkel araszolgattunk a folyosón, s végül mikor a terem ajtajához odaértünk, átölelte fáradt mivoltomat – Köszönöm, HoSeok. – motyogta fülembe alig halhatóan, de mégis érthetően édesded hangon. Halkan kopogtatni kezdet, majd a tanár hangját meghalva kivágta az ajtót, és belépet, lényével behúzva engem. Minden szem azonnal ránk szegeződött, s a tanárunk a szemüvegét enyhén leszedte magáról megállapítva azt, hogy csak mi voltunk a két elveszett bárány, akik hiányoztak az óráról – Elnézést tanár úr, de az egyik diákja bunkó volt velem, így ki voltam borulva, és HoSeok utánam jött megvigasztalni, mert őt érdekelte az, hogy mi lehetett a problémám. – pillantott rám és enyhe cinizmussal a hangjában válaszolt a tanár fel nem tett kérdésére.
Megilletődött mosoly került az arcomra, s lassan imbolyogva lépkedtem a helyemre, ahol az a szépfiú ült. Arcáról lerítt az undor, és az is, hogy legszívesebben felkenne a falra, de az is, hogy az udvaron elpáholna a nép előtt, mintha neki lett volna a legnagyobb gondja az életben azzal, hogy azt hiszi rástartoltam a csajára, aki igazából csak annyira volt neki jó, hogy megdöngessen valaki, aki más az itteni cafkáknál.
Az óra ezután hamar eltelt, és már csak rövidke két órát kellett elviselnünk abban a nyomortanyában, ami az iskolánk volt. Kegyetlen volt ott lennünk, de az utolsó két testnevelés órán dőlt el minden JungKook és köztem. A tanár bejelentette, hogy focizunk, s mily meglepő módon, ismét külön csapatba kerültem azzal a szépfiúval. Tudtam, hogy itt végleg be fogja vetni magát, de ezt ki is használtam ellene.
- Na gyere, itt a labda. Ha kell, kapj el te kis szaros kölyök! – ordítoztam a terem végéről, s amint láttam, hogy közeleg, passzoltam a labdát, hogy még időben kigáncsolhassam. Ezt az örömöt kihasználtam, hogy felém rohant, s a figyelmetlensége hatására másodpercek töredéke alatt zuhant a földre, telibe a parkettának az arcával. Az arcomra önkénytelen vigyor telepedett, és a bensőm szinte már a röhögés szélén táncolt pengeélen.
Nagy nehezen felkelt a padlóról és miután a már hasamat fogó alakomat meglátta, azonnal nekem esett. A bordásfalra felkent és dühítő pillantásokat vetett vigyorgó mivoltomra. Szánalmasnak látott, de valahogy én tartottam őt annak, hiszen amilyen tapló, nem tudná észrevenni, sem ha akarná azt, hogy mennyire meg tudja bántani az embert.Őrült volt, és kegyetlenül erőszakos ha úgy hozta a kedve, de valahogy ez kellett a legtöbb lánynak, hogy elérje azt náluk, hogy nála kössenek ki, egy forró éjszakára, majd egy késő esti utcára kidobásra. Mindenhonnan ezt lehetett hallani, még a nővérem legjobb barátnőjétől is, pedig az a lány minden, de nem egy olyan fajta ember, akit könnyen ágyba lehet csalogatni.
A tanár röhögve nézte végig a bunyónkat, s meg sem próbált volna leállítani minket. Csak nézte azt, ahogy ütlegel JungKook, én pedig ahol csak érem szintén ütöm. Néhol a fogamat a vállába eresztettem mikor épp úgy kapott el, vagy egy gyomrost adtam neki. Nem díjazta kicsit sem, de az igazgató úr végül szétszedett minket és beinvitált az irodájába.
- Csendet! – ordítozott ránk idegesen a sulink fejese – Mégis mi a fene történt veletek?! – förmedt ránk egyre hangosabban. Én legszívesebben telibe röhögtem volna az arcát a dirinek, de nem voltam annyira pofátlan, hiszen ő engedélyezte azt, hogy kihagyhatom a pénteki sulit a verseny miatt – Te, aki az élsportolónk, aki a legmenőbb srác az iskolában, és te, aki a tánc legnagyobb ásza, és éltanuló, hogy engedhetitek ezt meg magatoknak?! – köpködte nekünk a szavakat az igazgató, akit szemlátomást kicsit sem izgatott a köztünk lévő perzselő viszály. Nem válaszoltunk egy ideig a kérdésére, így egyre hangosabb zajokat kezdett el csapni. A szék repült, a váza a földön hevert. Tiszta ideg volt és őrült.
- Rányomult a csajomra! – adott kielégítő választ a bosszús fiú. A diri hitetlenkedve fürkészte alakomat mintha életem legnagyobb bűnét követtem volna el azzal, hogy túlságosan is megkedveltem a cserediák Saraht. A tanár persze rám förmedt, hogy miért mozdultam rá, de ha tudta volna a csókot, nem tudott volna mit mondani. Emiatt természetesen továbbra is engem vont kérdőre, és hibáztatott. Nem érdekelt, nem volt köze semmihez sem, ráadásul Sarah jobbat érdemelt volna egy olyan cicafiúnál mint Jeon Jeong Guk.
- Akkor most elmehettek. Meg ne tudjam, hogy megint rámászol a cserediákunkra! – szúrt szemen szavaival az igazgató, majd elengedett minket. Én nem szóltam vissza, nem is figyeltem rá, csak idegesen fújtattam. Jungkook pedig gyökér módjára vigyorgott. A tesi ezzel a húzással befejeződött, majd mindenki mehetett a maga útjára, azaz haza. Én örültem, hogy így lerendezhettem a dolgot és nem kellett a pofáját bámulnom, nem bírtam volna elviselni ha még az óra végéig és az öltözőben is bámulnom kell és hallgatnom, ahogy minden extra élményét ecseteli amit másokkal töltött. Undorító egy ember, nem érdemli meg azt, hogy szeressék, hogy szeresse egy valaki, aki jobbat és többet érdemel.
Gyorsan hazarohantam, s az estére kezdtem el készülődni. Viszonylag sok időm volt, mégis kevés. A ruháimat összeválogatni sem volt könnyű, hiszen az este nehéz küzdelem lesz, én pedig mindent beleadva nyerni akarok. Az öltözék is számít, a kisugárzás, önbizalom, tánc és a zene. Mindent néznek, összképet alkotva az egész előadásról. Én meg csak igyekszem a legtöbbet nyújtani az egészben, hogy elnyerjem a dicsőséget ami megillet.
Végül mire mindennel elkészültem a tusolásom ideje is elérkezett. Bebattyogtam a fürdőszobába majd miután mindent levetettem magamról a tusolórózsa alá állva forró vizet kezdtem magamra engedni. Tusfürdőt magamra kenve mosakodtam meg, majd miután tisztának éreztem magam, a szőnyegre állva elkezdtem törölközni. Izgultam az este miatt, nagy durranásnak éreztem, és nem tudtam leplezni azt, hogy vártam már nagyon azt, hogy enyém lehessen a legnagyobb táncos cím.
Komótosan felöltöztem, majd a hajamat beállítottam valahogyan, hogy ki is nézzen. S ezek után mikor már teljesen készen voltam, elindultam a földszintre, és a bakancsomat felvéve még egy utolsó pillantást vetettem magamra az előszobai tükörből. A gyomrom már akkor ingázott és már akkor éreztem, hogy valami lesz az este. Nem tudtam se a seggemen maradni, sem pedig a helyemen annyira vágytam már a győzelemre.
Idő volt már, de elindulni már nem bírtam. Magamat nyüstöltem, nyerni akartam, lealázni az ellenségemet, aki akkor lesz az ellenfelem. Tudni akartam milyen érzés mikor elismerik azt amit teszek és csinálok.
Az édesanyám már aludt, édesapám pedig buzgón kezdte felturbózni a hangulatomat. Nem tudtam, hogy neki ennyit érhet az, hogy nyerni akarok, de büszke voltam rá, hogy az utcai táncot kezdte elfogadni. Azt amit a fia csinál, végre el bírta fogadni. Így miután már a hangulatom is az egekbe szökött elhagytam a házunkat, mosolyogva, s erőm teljében győzelemre áhítozva.
- Akkor most elmehettek. Meg ne tudjam, hogy megint rámászol a cserediákunkra! – szúrt szemen szavaival az igazgató, majd elengedett minket. Én nem szóltam vissza, nem is figyeltem rá, csak idegesen fújtattam. Jungkook pedig gyökér módjára vigyorgott. A tesi ezzel a húzással befejeződött, majd mindenki mehetett a maga útjára, azaz haza. Én örültem, hogy így lerendezhettem a dolgot és nem kellett a pofáját bámulnom, nem bírtam volna elviselni ha még az óra végéig és az öltözőben is bámulnom kell és hallgatnom, ahogy minden extra élményét ecseteli amit másokkal töltött. Undorító egy ember, nem érdemli meg azt, hogy szeressék, hogy szeresse egy valaki, aki jobbat és többet érdemel.
Gyorsan hazarohantam, s az estére kezdtem el készülődni. Viszonylag sok időm volt, mégis kevés. A ruháimat összeválogatni sem volt könnyű, hiszen az este nehéz küzdelem lesz, én pedig mindent beleadva nyerni akarok. Az öltözék is számít, a kisugárzás, önbizalom, tánc és a zene. Mindent néznek, összképet alkotva az egész előadásról. Én meg csak igyekszem a legtöbbet nyújtani az egészben, hogy elnyerjem a dicsőséget ami megillet.
Végül mire mindennel elkészültem a tusolásom ideje is elérkezett. Bebattyogtam a fürdőszobába majd miután mindent levetettem magamról a tusolórózsa alá állva forró vizet kezdtem magamra engedni. Tusfürdőt magamra kenve mosakodtam meg, majd miután tisztának éreztem magam, a szőnyegre állva elkezdtem törölközni. Izgultam az este miatt, nagy durranásnak éreztem, és nem tudtam leplezni azt, hogy vártam már nagyon azt, hogy enyém lehessen a legnagyobb táncos cím.
Komótosan felöltöztem, majd a hajamat beállítottam valahogyan, hogy ki is nézzen. S ezek után mikor már teljesen készen voltam, elindultam a földszintre, és a bakancsomat felvéve még egy utolsó pillantást vetettem magamra az előszobai tükörből. A gyomrom már akkor ingázott és már akkor éreztem, hogy valami lesz az este. Nem tudtam se a seggemen maradni, sem pedig a helyemen annyira vágytam már a győzelemre.
Idő volt már, de elindulni már nem bírtam. Magamat nyüstöltem, nyerni akartam, lealázni az ellenségemet, aki akkor lesz az ellenfelem. Tudni akartam milyen érzés mikor elismerik azt amit teszek és csinálok.
Az édesanyám már aludt, édesapám pedig buzgón kezdte felturbózni a hangulatomat. Nem tudtam, hogy neki ennyit érhet az, hogy nyerni akarok, de büszke voltam rá, hogy az utcai táncot kezdte elfogadni. Azt amit a fia csinál, végre el bírta fogadni. Így miután már a hangulatom is az egekbe szökött elhagytam a házunkat, mosolyogva, s erőm teljében győzelemre áhítozva.
Késő éjjel sétáltam az utcán, lángolt bennem a vágy a győzelem iránt azután, hogy a szekrényemnél megcsókolt Sarah. Nem érdekelt, hogy majdnem péppé vert az a cicafiú, s ahogyan az sem érdekelt, hogy azon az estén veszíthettem. Mindenre számítottam.
- Hé haver, várj már meg! – ordítozott MinKi mögülem pár méterre. A szívbaj kerülgetett az üvöltözésétől, de annak örültem, hogy az a gyökér volt aki a lábam alatt volt, és nem egy pacsuli szagú idétlen gazdag kis ficsúr. Újabb hangos beszédére megálltam, és bevártam. Nem siettette a dolgokat, így lajhárléptekkel rohant hozzám. Perceket állva végül a nyakamba ugrott az az idétlen alak, s elkezdett ütögetni – Te fogsz nyerni, és tiéd lesz egyértelműen a csaj. – mondta vigyorogva, de ez volt az, amit nem értettem egyáltalán. Megvártam míg lekászálódik rólam, s elindultunk lassan a csarnokba.
- Nem értem, elmondanád? – fordultam felé érdeklődést mutatva a szavaimban.
- JungKook is részt vesz ezen a versenyen. Mindenki csodálkozott mikor bejelentette, hogy eljön és tarolni fog. – motyogta az orra alatt a híreket. A fejem hirtelen többszörösére nőtt, a testem hőmérséklete háromszorosra volt a megszokottamnak. Rémisztő volt azt hallanom, hogy egy olyan ellenfelem lehet, aki képes lenne a színpadon kitörni a nyakamat, vagy kinyomni a szemeimet csak azért, mert a barátnője képes hozzám szólni és beszélgetni velem. Szánalmasnak tartottam, de közben teljesen érthetőnek. De azt nem fogtam fel, hogy hogyha egy évet van nálunk, hogy kebelezhette be őt.
Ezen remek észrevételeimet elfojtottam, s hatalmas vigyort öltve az arcomra, és önbizalmat sugározva magamból battyogtam tovább az idióta osztálytársam kíséretében, akinek a mániája volt az, hogy végig beszélje az utat. Nem törődtem vele, csak vártam és vártam, hogy eljussak addig a pontig, míg a bebizonyítás végre az enyém lehessen. Minden évben a második voltam, és az első, egy egyetemista srác volt, akivel végül barátságot kötöttem, és ő készített fel erre a párbajra. Maga a srác eléggé ijesztőnek tűnt, de a tavalyi verseny végén bejelentette, hogy befejezi a versenyt, majd hozzám fordult és mosolygott egyet. Végül mikor az öltözőben voltunk, odajött hozzám és mondta, hogy elkezd engem tanítani mindenre amit tud, mert büszke, hogy egy igazán jó táncos van a második helyen.
- Hé, megvagy? – csapot a hátamra a mellettem csoszogó MinKi. A hajamba túrtam és nevetve mosolyodtam el, s ránéztem. Arca hirtelen sápadt lett, és mintha nem ismert volna rám, úgy fürkészett. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek arca látványától. Nevetségesen festett az arca, így a nevetésben törtem ki – Mégis mi olyan vicces? – állt meg s utánam ordítozott mint egy hülye gyerek.
- A fejed, ahogy rám nézel. – ordítoztam vissza neki – De siess, mert itt hagylak és nem látod majd a győzelmemet JungKook ellen. – intettem neki a hátamat mutatva, majd ismét elindultam. Ezt észrevéve természetesen utánam loholt, s az épületig egy szót sem szólt hozzám, csak duzzogott. Magamban kuncogva battyogtam végig az úttesten, majd a csarnok előtt megállva a belépőinket felmutatva tértünk be a verseny helyszínére.
A hely teli volt emberekkel,s az egyik öltöző előtt egy csapat lány hemzsegett akik végig azt kiabálták nyálcsorgató nyavíkolós hangon, hogy JungKook. Eszeveszett undor telepedett rá az arcomra, ahogy ezt mind meghallottam. Úgy éreztem, hogy kér lett megtudnom azt, hogy ő is benevezett, de ha így állunk, és vissza akarja adni nekem a kölcsönt, amit magára vethet, akkor legyen. Bene voltam, de tudtam, hogy mi lehetett a tét, de inkább azt, hogy ki.
- Haver, látod? – mutatott a velünk ellenkező irányba, ahol a tét tárgya volt, Sarah. Arcára egy fél mosoly ült ki a tömeg láttán, s ahogy körbenézett, s megpillantotta hitetlenkedő alakomat, hozzám rohant. Legjobb barátomnak egy szót sem ejtettem az iskolában történtekről, de még így is kellemetlenül éreztem magam, hogy kegyetlen ábrándokba kellett menekülnöm akkor – Na akkor én most mentem, megkeresem a mesteredet. – vigyorodott el MinKi, s elszáguldott tőlünk. Szinte egy csíkot hagyott maga után a gyorsaságával és a szélsebességének hála néhány embert meglökött a közelünkben, s elestek.
- Sok sikert a versenyen. – ölelt át a nálam pár centivel alacsonyabb lány, s egy csókot hintett arcomra. Mámorban úsztam, de tudtam, hogy nem sokáig, hiszen JungKook ismét támadni kezdett engem, és őrjöngve cikázott utánam ordítozva. Vicces volt, ahogy utánam rohangált, és igyekezett elkalapálni, természetesen vagy nem, de sikertelenül. Nem én voltam a hibás, így engem a sok ostobaságáért nem hibáztathatott, de amilyen seggfej, próbált kicsinálni.
Tíz percnyi futkorászás után belefutottam a mesterembe, aki hatalmas vigyorral a képén bámulta vörös arcomat. Nevetett. Őrülten nevetett, mint aki életében nem látott volna engem olyannak, amilyennek akkor voltam. A hátamat kezdte el veregetni, közben mintha rángatózott volna, de ahogy ismertem, nem tűnt hosszú életűnek az a boldogság, ami rajta volt.
- Ne hidd hogy az a nyálgép le fog győzni. – kezdett bele komoly hangnemben. Mindig kedveltem a motivációját, így mindig mikor belekezdett, ámuldozva hallgattam végig az összes szavát, szinte minden hangon, kiejtésen csüngtem – Sokat gyakoroltál, s ámbár kemény ellenfélnek, profinak tűnik, te jobb vagy. És a lány akiről meséltél, lerí, hogy aggódik érted. Kedvel téged, nyerd el a szívét, de amíg nem ti jöttök, menj, beszélj vele, utána újult erővel vágj neki ennek a meccsnek, és játszd le úgy, hogy tudod, hogy mit és kit akarsz. Alázd le azt a kis szépfiút, tudasd vele, hogy megfelelő ellenfél vagy számára, és bármit tesz, te kiállsz ellene, és győzni fogsz. – biztatott szavaival, amik hatására egyenesen Sarah felé vettem az irányt. A lány meglepetten nézett rám, majd kezemre ami csuklója körül pihent jelezvén, hogy velem kellett tartania.
- Nem értem, elmondanád? – fordultam felé érdeklődést mutatva a szavaimban.
- JungKook is részt vesz ezen a versenyen. Mindenki csodálkozott mikor bejelentette, hogy eljön és tarolni fog. – motyogta az orra alatt a híreket. A fejem hirtelen többszörösére nőtt, a testem hőmérséklete háromszorosra volt a megszokottamnak. Rémisztő volt azt hallanom, hogy egy olyan ellenfelem lehet, aki képes lenne a színpadon kitörni a nyakamat, vagy kinyomni a szemeimet csak azért, mert a barátnője képes hozzám szólni és beszélgetni velem. Szánalmasnak tartottam, de közben teljesen érthetőnek. De azt nem fogtam fel, hogy hogyha egy évet van nálunk, hogy kebelezhette be őt.
Ezen remek észrevételeimet elfojtottam, s hatalmas vigyort öltve az arcomra, és önbizalmat sugározva magamból battyogtam tovább az idióta osztálytársam kíséretében, akinek a mániája volt az, hogy végig beszélje az utat. Nem törődtem vele, csak vártam és vártam, hogy eljussak addig a pontig, míg a bebizonyítás végre az enyém lehessen. Minden évben a második voltam, és az első, egy egyetemista srác volt, akivel végül barátságot kötöttem, és ő készített fel erre a párbajra. Maga a srác eléggé ijesztőnek tűnt, de a tavalyi verseny végén bejelentette, hogy befejezi a versenyt, majd hozzám fordult és mosolygott egyet. Végül mikor az öltözőben voltunk, odajött hozzám és mondta, hogy elkezd engem tanítani mindenre amit tud, mert büszke, hogy egy igazán jó táncos van a második helyen.
- Hé, megvagy? – csapot a hátamra a mellettem csoszogó MinKi. A hajamba túrtam és nevetve mosolyodtam el, s ránéztem. Arca hirtelen sápadt lett, és mintha nem ismert volna rám, úgy fürkészett. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek arca látványától. Nevetségesen festett az arca, így a nevetésben törtem ki – Mégis mi olyan vicces? – állt meg s utánam ordítozott mint egy hülye gyerek.
- A fejed, ahogy rám nézel. – ordítoztam vissza neki – De siess, mert itt hagylak és nem látod majd a győzelmemet JungKook ellen. – intettem neki a hátamat mutatva, majd ismét elindultam. Ezt észrevéve természetesen utánam loholt, s az épületig egy szót sem szólt hozzám, csak duzzogott. Magamban kuncogva battyogtam végig az úttesten, majd a csarnok előtt megállva a belépőinket felmutatva tértünk be a verseny helyszínére.
A hely teli volt emberekkel,s az egyik öltöző előtt egy csapat lány hemzsegett akik végig azt kiabálták nyálcsorgató nyavíkolós hangon, hogy JungKook. Eszeveszett undor telepedett rá az arcomra, ahogy ezt mind meghallottam. Úgy éreztem, hogy kér lett megtudnom azt, hogy ő is benevezett, de ha így állunk, és vissza akarja adni nekem a kölcsönt, amit magára vethet, akkor legyen. Bene voltam, de tudtam, hogy mi lehetett a tét, de inkább azt, hogy ki.
- Haver, látod? – mutatott a velünk ellenkező irányba, ahol a tét tárgya volt, Sarah. Arcára egy fél mosoly ült ki a tömeg láttán, s ahogy körbenézett, s megpillantotta hitetlenkedő alakomat, hozzám rohant. Legjobb barátomnak egy szót sem ejtettem az iskolában történtekről, de még így is kellemetlenül éreztem magam, hogy kegyetlen ábrándokba kellett menekülnöm akkor – Na akkor én most mentem, megkeresem a mesteredet. – vigyorodott el MinKi, s elszáguldott tőlünk. Szinte egy csíkot hagyott maga után a gyorsaságával és a szélsebességének hála néhány embert meglökött a közelünkben, s elestek.
- Sok sikert a versenyen. – ölelt át a nálam pár centivel alacsonyabb lány, s egy csókot hintett arcomra. Mámorban úsztam, de tudtam, hogy nem sokáig, hiszen JungKook ismét támadni kezdett engem, és őrjöngve cikázott utánam ordítozva. Vicces volt, ahogy utánam rohangált, és igyekezett elkalapálni, természetesen vagy nem, de sikertelenül. Nem én voltam a hibás, így engem a sok ostobaságáért nem hibáztathatott, de amilyen seggfej, próbált kicsinálni.
Tíz percnyi futkorászás után belefutottam a mesterembe, aki hatalmas vigyorral a képén bámulta vörös arcomat. Nevetett. Őrülten nevetett, mint aki életében nem látott volna engem olyannak, amilyennek akkor voltam. A hátamat kezdte el veregetni, közben mintha rángatózott volna, de ahogy ismertem, nem tűnt hosszú életűnek az a boldogság, ami rajta volt.
- Ne hidd hogy az a nyálgép le fog győzni. – kezdett bele komoly hangnemben. Mindig kedveltem a motivációját, így mindig mikor belekezdett, ámuldozva hallgattam végig az összes szavát, szinte minden hangon, kiejtésen csüngtem – Sokat gyakoroltál, s ámbár kemény ellenfélnek, profinak tűnik, te jobb vagy. És a lány akiről meséltél, lerí, hogy aggódik érted. Kedvel téged, nyerd el a szívét, de amíg nem ti jöttök, menj, beszélj vele, utána újult erővel vágj neki ennek a meccsnek, és játszd le úgy, hogy tudod, hogy mit és kit akarsz. Alázd le azt a kis szépfiút, tudasd vele, hogy megfelelő ellenfél vagy számára, és bármit tesz, te kiállsz ellene, és győzni fogsz. – biztatott szavaival, amik hatására egyenesen Sarah felé vettem az irányt. A lány meglepetten nézett rám, majd kezemre ami csuklója körül pihent jelezvén, hogy velem kellett tartania.
Sétáltunk a folyosókon, majd ki az utcára, ahol a nagy üresség szele tombolt. Egy lelket sem láttunk a nagy sötétségben, de nem is volt nagy probléma. Lassan összefontam ujjainkat, s hagytam hogy a testem hője egyre erősebben nőjön, s éltető szervem dobbanásai egyre fájdalmasabbak legyenek. Arcom barnás árnyalata kisebb pírt öltött magára, s jobbam látszott kétségem, mint eddig bármikor. Elindultunk az egyik közeli padhoz, mely remek kilátást biztosított számunkra a csarnokra, s az azt körülvevő tájra.
- Igazad volt év elején. Jungkooknak csak azért kellettem, hogy valakivel elüsse az idejét aztán mással lehessen. Nem tudom, hogy hogyan és miért, s sajnálom, hogy mindig bunkó voltam, de köszönöm, hogy figyeltél rám és minden páros munkánál jól összedolgozhattunk. – halovány mosollyal az arcán hallatta e szavakat, amik kicsit jól is estek, de el is szomorítottak. Jungkookot gyűlöltem mert kihasználta szegényt, de tudtam, hogy az a mocsok sosem fog megváltozni, bárki is lenne az illető, aki megkérné, hogy legyen másmilyen. Sajnos vele nőttem fel, s tudtam, hogy mi volt a változás oka, meg akarta mutatni, hogy ő a legjobb ember a világon, akinél nincs jobb, akit nem lehet felülmúlni. Bunkó volt és seggfej egész életében – Kedveltem őt, és még mindig nagyon kedvelem, de egész végig te álltál mellettem és mondogattad, hogy nem helyes amit teszek, hogy ne hagyjam magam. Közeleg az év vége, és ráeszméltettél arra, hogy nem mindig az a fontos, hogy azt engedd magad mellé a közeledbe aki ellenállhatatlan... – vett mély lélegzetet s ezután mélyen sötét íriszeimbe nézett. Csillogtak szemei, könnyekről árulkodtak, szomorúságról, s kényszerről, bánatról mely majd felemésztette őt – Nézd, az a csók... – hallgatott el egy rövid időre, majd ismét résnyire nyitotta ajakit s megszólalt – Azért tettem, mert úgy éreztem, hogy végre képes lehetek rá. Minden egyes nap a szüleim mondták, hogy ne higgyek JungKooknak s szedjem magam össze minél hamarabb. Tudod... – ismét elhallgatott, majd halk szuszogásokba kezdve újra nekiesett a beszédbe – Miután elkezdtem járni ide a gimnáziumba, anyuék mondták, hogy véglegesítik az itt tartózkodásunkat. Végleg ideköltöztünk, és mikor nálunk voltál, azt mondták, hogy melletted kellett volna az elejétől fogva lennem, nem amellett a tapló mellett aki csak kihasznált. – fejezte be ennyivel mondandóját. Én csak kitágult pupillákkal fürkésztem a lány összes aprócska kis szavát. Nem tudott rendesen eljutni a tudatomig, hogy miket mondott. Álomnak hittem. Úgy éreztem, teljesen egy másik világba csöppentem amiatt, hogy azokat a szavakat ejtette ki, amikben a szívem legmélyén reménykedtem.
- Hű hát én... – illetődtem meg – Én nem is tudom mit mondhatnék vagy tehetnék – nevettem kínosan. Igazából voltak elképzeléseim mit tehettem volna abban a pillanatban, de egyszerűen maga a tény, hogy minden mellettem szolt teljesen meglepett és boldoggá tett, s ahogyan az is, hogy a pillanat amit együtt töltöttünk szinte örökkévalóságnak tűnt.
- Inkább csak csókolj meg – e szavait hallva elmosolyodtam, s ajkaira tapadva megcsókoltam őt.
Sose hittem volna hogy pont ő lesz az aki csodássá teheti az életemet, a versenyt, a győzelmemet Jeon Jeong Guk felett, s ő lehet az a lány akivel minden egyes pillanatot élvezhetek, boldognak láthatok, és szerethetem életem végéig.
Cserediák volt, végül pedig egy olyan város lakója ahol egy boldog ember minden egyes nap mosolyogva köszön rá, s öleli meg s szenvedélyesen csókolja.
Te vagy a boldogságom forrása Sarah. Örökké.
- Hű hát én... – illetődtem meg – Én nem is tudom mit mondhatnék vagy tehetnék – nevettem kínosan. Igazából voltak elképzeléseim mit tehettem volna abban a pillanatban, de egyszerűen maga a tény, hogy minden mellettem szolt teljesen meglepett és boldoggá tett, s ahogyan az is, hogy a pillanat amit együtt töltöttünk szinte örökkévalóságnak tűnt.
- Inkább csak csókolj meg – e szavait hallva elmosolyodtam, s ajkaira tapadva megcsókoltam őt.
Sose hittem volna hogy pont ő lesz az aki csodássá teheti az életemet, a versenyt, a győzelmemet Jeon Jeong Guk felett, s ő lehet az a lány akivel minden egyes pillanatot élvezhetek, boldognak láthatok, és szerethetem életem végéig.
Cserediák volt, végül pedig egy olyan város lakója ahol egy boldog ember minden egyes nap mosolyogva köszön rá, s öleli meg s szenvedélyesen csókolja.
Te vagy a boldogságom forrása Sarah. Örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése