Begin – Rémálom az esőben

Mikor még gyerek voltam, sok minden érdekelt a természettel kapcsolatban. A fák gyönyörű zöldes lombjai, a fehér felhők száma a kék égen, a zöld mező és a sok állat, amelyek elbújnak a természet lágy ölén, vagy előbújnak a lágy hangokat meghallva.

Egyik este mikor még nagyon kicsi voltam zuhogott az eső, szinte dézsából öntötték, annyira esett. De emellett dörgött és villámlott is. Rettenetes volt ahogy a zaj szinte betöltötte a kint uraló időt, ami általában halk szokott lenni. Aludtam de mindent hallottam, reszkettem a hidegtől, s üvöltöztem attól, amit akkor láttam az álmomban először. Rémisztő volt.

A szüleim öt éves koromban elváltak, s apámhoz kerültem, ő lett a gyámom, hiszen édesanyám alkalmatlannak bizonyult egy gyerek felneveléséhez, s ezt meg is értettem, mikor azt a kort töltöttem be, mikor már tudhattam az incidensről. Eleinte még jó volt a viszonyunk, de hét évesen az első rémálmom óta minden megváltozott. Berohant a szobámba a második eset után, majd kitoloncolt a fagyos, hideg utcára mint egy rabot aki készült volna gyilkolni.

Őrjöngött napokig, engem pedig egy idős házaspár bevitt a kórházba mikor észrevették, hogy kint ülök az út szélén, s ők pedig akkor kocsikáztak hazafele. Hetekig bent feküdtem, annyira beteg voltam. Gyógyszeres kezeléseket kaptam, infúziót, meleg ételt és italt, vastag ágyneműt. Szörnyen rettegtem hazamenni körülbelül két hónap után, és ugyanúgy féltem egyedül lenni s iskolába menni, hisz tudtam, hogy az eset után biztos célpont lehetek a többiek számára a szívatós listában.

Még a kórházban ismerkedtem meg MinGivel, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, és egy suliba is kerültünk utána, s egy osztályba is végül. Kedves lány, mindig mikor szarban vagyok megment, majd lecsessz és röhög egy jót rajtam és a történteken. De sosem zavart. Mindenki azt hiszi, hogy van köztünk valami, hisz mindig együtt lógunk, de semmi sincs. És sosem lesz.

- Mi van már megint veled te nyúl? – röhögve szólt az ablakon kibámuló alakomhoz az utolsó tanóránk előtt. Az eső ismét ijesztően zuhogott, hideg is volt a tavaszi időjáráshoz képest. Nagyon féltem – Nyugi, nem lesz semmi gond, este ott alszok nálatok ha akarod. Holnap szombat, jobb idő lesz meglásd. – nyugtatgatott le gyengéd hangjával, s vállamra helyezte tenyerét. Ahogy megéreztem simogatását, keze érintését, tapintását vállamon, rákaptam tekintetemet és megfogtam a kezét.

- Nem arról van szó, hogy nem tudnék egyedül meglenni otthon, csak az apám. Legutóbbi alkalommal mikor ilyen idő volt, szó nélkül átvitt hozzátok, mintha egy terhet viselne magán. Nem tudja megérteni, hogy mennyire félek ettől az időtől, és attól, amit álmodok ilyenkor. És ez zavar igazán. –  hunytam le szemeimet, de a villámok, s a dörgés azonnal arra késztetett, hogy nyissam ki. Szerencsémre Minie sosem volt olyan aki ilyenkor kiröhögött volna, büszke voltam arra, hogy a több mint tíz éves barátságunk mindent átvészel, még ezt is. A rémálmaimat is. Mindent egytől-egyig teljesen.

- Átmegyek. Viszek nasit, rendelünk pizzát, egészségtelen dolgokat eszünk és cukros üdítőket iszunk, pár nyálas és romantikus béna film keretén belül, amiket mind a ketten nagyon utálunk. Rendben? – ült rá a padomra s biztató szavakat intézett felém. Jól esett az, hogy gondolt rám, de féltem attól,  hogy újra megtörténhet és ennek ő lehet a szemtanúja – Ne legyél nyuszi. Minden rendben lesz. Ha kell reggelig fent leszünk és utána alszunk majd. – mosolyodott el továbbra is aggódó arcomat fürkészve. Ezeknek a szavaknak köszönhetően sikerült az iskolát teljes nyugalomban átvészelnem. Az utolsó tanóra unalmasnak és laposak bizonyult, semmi érdekes nem volt benne. Untam az egészet.

Kicsengetés után gyorsan bedobtuk a táskáinkba a tankönyveinket meg a füzeteinket, s a tanterem kijáratához vezető úthoz siettünk, ám a tanár azonnal megszólított minket.

- Mr. Jeon és Mrs. Park, kérem vigyázzanak hazafele, és szóljanak amint hazaértek. – Mr. Kim aggódó hangja felemésztette a bennem rejlő félelmet. Tudott az esetről, ő az édesanyám új férje, s mindenről tud ami velem történik. Szerencsémre nem szokott beköpni anyámnak és nem kezd el hisztizni mindenért mint az apám. Megfelelő ember, el tudom viselni – Komolyra fordítva a szót, tényleg vigyázzatok magatokra és hívjatok amint hazaértetek. Akár Minienél lesztek akár nálatok, rendben? – szólt hozzánk utoljára már a legnyugodtabb hangján. Bírtam, hogy két külön személyisége volt velünk szemben. Az aggódó férfi aki segíteni akar az ügyemen, s a keménykezű tanár, aki ha parancsol, senki sem ellenkezhet vele szemben.

- Úgy lesz, de most megyünk. Köszönöm az aggódásod, de minden rendben lesz. – intettem Mr. Kimnek, majd elhagytam az osztályt, követve az előttem hangosan telefonáló lányt – Itt van már a bátyád? – szóltam hozzá, miután a készüléket elemelte a fülétől. Halk választ adva bólintott egyet, majd az utcára vezető útszakaszon, a zuhogó esőbe tértünk. Az ég kékes árnyalatát a szürkés feketés felsők váltották fel, ijesztő és mogorva képet adva a tájról.

- Gyertek, még a végén mindenki itt ragad. – szólított le minket Jimin, Minie bátyja, aki a patkánál leparkolva várta, hogy bemásszunk a hátsó ülésekre a kocsijában – Nem kérdezem meg, hogy milyen volt a suli. Majd holnap elmondjátok a mai napot. Jungkookékhoz viszlek titeket. Húgi, a cuccaidat átvittem, vittem mindent amit reggel felírtál egy cetlire nekem. – mosolyodott el a kormányt tartó ember, majd a gázra taposva elindult, hogy hazavigyen bennünket. Az első lámpánál szidta a világot, hogy a sportkocsijának baja lesz az időjárás miatt, de minden eshetőségnél amikor lehetősége volt, begyorsított, így hamarabb haza tudott szállítani minket. A házunk előtt közvetlen leparkolva szálltunk ki a járműből, s azonnal a fedett bejárati ajtóhoz szaladtunk, ahol a kulcsot a megfelelő kulcslyukba helyezve szinte betörtünk az épületbe. Jimint egy apró intéssel elintézve hagytuk, hogy a saját dolgát intézze, mi pedig a miénket.

A táskáinkat a bejárati ajtó melletti komódra ledobtuk, és a cipőinket pedig a száraz szőnyegre helyeztük. Papucsot vettünk lábainkra, s becsoszogtunk a szobámba, ahol már minden megvolt. Jimin gondosan az ágyamra dobálta a zacskókat, és a földre helyezte az italokat, természetesen az asztalon két poharat is elhelyezett nekünk. Volt bejárása hozzánk, hiszen kapott kulcsot apámtól, s MinGi is. Ennyivel meg lettek hálálva, hogy törődtek velem, és nem raktak ki minden egyes alkalommal, mikor nem voltam remek hangulatomban.
- Akkor szerintem először kajáljunk rendesen. Láttam futólag szendvicseket az asztalon a konyhában. Apudnak szóltál, hogy jövök? – pillantott rám bal szemöldökét felhúzva. Hümmögéssel egybekötött bólogatással válaszoltam neki, jelezve, hogy nem lesz semmi gond abból, hogy nálunk alszik. Erre csak mosolyogni tudott, majd a csuklómat megragadta és levágtatott velem a konyhába, ahol a kedvenc feltétes szendvicseink hevertek egy tálcán. Rögtön az első szendvicset megpillantva lecsaptunk, s elkezdtük falatozgatni.
- Én jól laktam. – két hatalmas szendvics megevése után gyenge szusszanással jelentettem ki, ami legjobb barátom arcára is ugyanolyan piszkos mosolyt csalt mint az enyémre. Nyugisan felsétáltunk az emeletre, ahol újból a szobámat vettük célba.
- Van még öt óránk estig. Mit csináljunk? – érdeklődött a lány kicsit aggodalmasan. Kellemes érzés kerített hatalmába MinGit illetőleg, hiszen mióta az eszemet tudom, ezekben az időkben mindig számíthattam rá. Remek barát.
- Szerintem dumáljunk. – kezdtem bele az egészbe. Volt egy pár dolog amiről akartam volna beszélni vele – Láttam, hogy egész jól kijössz az új sráccal. Ismered valahonnan? – érdeklődtem felőle. Kicsit zavart, hogy nem csak én voltam fontos ember az életében, de nem foszthattam meg a boldogságtól.
- Emlékszel mikor a kórházban meséltem egy fiúról, aki kimentett engem mielőtt még a kocsiban ragadtam volna? – bólogattam kérdésére – Ő volt az. Ő húzott ki onnan anno. – felelte arcomat fürkészve. Természetesen megértettem azt, hogy kicsit ki volt akadva, de mégis örültem annak a ténynek, hogy jobban össze volt szedve mint én bármikor – Na nézzünk filmet, még van egy csomó időnk estig. – sürgetett legjobb barátom, aki hatalmas vigyorral az arcán kapott elő egy DVD-t az egyik táskájából amit a bátyja hozott át hozzánk. Valamilyen romantikus film volt, amit tényleg utáltunk. Ironikus volt, hiszen gyerekként szerettük azokat nézni, most pedig már ott tartunk, hogy amint meglátunk egy romantikus filmet valamelyik bolt polcán, azonnal átgondoljuk, hogy megnézzük-e vagy inkább hanyagoljuk mert a mi szintünk hozzá túl alacsony.
- Szerintem, az a másik nyálas jobb lesz ami a bal kezedben van. – mutattam rá az egyik csókolózó párocskával bélyegző DVD tokra. Azonnal elvigyorodott amint meglátta, s semmit sem szólva betette a kis törékeny lejátszóba – Amíg keresed a lejátszást rajta, addig megnézem hogy van-e még valamilyen nasi azon kívül amit Jimin hozott. – suhantam le a konyhába a nassolni valós szekrényhez, majd egy laza mozdulattal annak ajtaját kinyitottam. Sok édesség volt ott amit nem tudtam, hogy vettek a szüleim, de nem is izgatott, a nevem volt rajta egy csomón, így tudtam, hogy azokat akkor ehetem meg mikor megkívánnám a nap bármelyik szakaszában.
Mikor visszamentem a szobámba, Minie már az ágyamon ült, s várta, hogy mikor tolom oda magamat mellé, hogy elkezdhessük a filmet. A lejátszásra kattintva elindult életünk legnyálasabbnak vélt romantikus filmje, amit a világon a legjobban utáltunk. Sok érzelem, túlfűtött romantika, s nyálas szavak melytől a normális ember a falra mászik, de az abnormális pont ezekre vágyik.
Csak néztük, s néztük, de egyikünk figyelmét se tudta lekötni, annyira gáz volt.
- JungKook... – szólított meg Minie – Gondoltál már arra, hogy legyen barátnőd? – érdeklődött kicsit félénken. Teljesen ugyanazt mondta el, ami a filmben elhangzott, de szerencsére szappanopera és drámamentesen.
- Igazából kiszakadva ebből az ócska filmből... Igen. – adtam kielégítő választ. Nem volt ínyemre a film, de a kérdés annál inkább az volt. Sosem mondtam el neki, hisz megvolt a maga problémája, a maga élete, de időközben nagyon is beleszerettem. Remek lány, s mindig minden egyes nap amit vele sikerült eltöltenem, hihetetlen volt.
Egyik nap a suliba délutáni foglalkozáson kellett bent maradnunk, ilyen elzáráson, mert ócsároltuk az egyik tanárt, így mind a kettőnket a diri figyelt két órán keresztül. Akkor hihetetlen közel kerültünk egymáshoz. Az volt az a nap, mikor éreztem, hogy a barátság az én részemről csak egy álca lehet, semmi más.
- Értem. Remélem az a lány boldog lehet majd akkor, mikor megtudja ha még nem mondtad el neki. – mosolygott rám halovány gyengeséggel. Nem értettem, de csak mosolyogtam kívánságára. Igazából, ő volt az, de féltem, hiszen ő már tapasztalt, én pedig inkább az a fajta voltam egész életemben, aki addig keresett így végül meg nem találta azt amit keresett.
- Ne legyél lehangolt kérlek... – öleltem át a mellettem ülőt, akinek teste kezdett felélénkülni. Mellkasomba fúrta arcát, felsőmbe kapaszkodva hunyta le a szemét, s hallgatta azt az ósdi filmet amit gyerekkorunk óta vagy százszor megnéztünk már együtt a családunkkal... Már akik maradtak nekünk.
A film végére teljesen elfeledkeztem az időről, s csak arra gondoltam, hogy ne sérüljön meg általam szegény lány, hogy ne bántsam a szavaimmal, és ne legyen felszínes az összes dolog, amit valaha tettem.
A kinti szél újra felélénkült, s elmémben ködös felső kezdett el kialakulni a félelemtől. Borzalmas volt hallanom a sok faág zörgését, a kinti zajt elnyomó zuhatagot. Még csak öt óra volt, de teljesen azt lehetett látni mintha késő éjjel lett volna.
- Jól vagy? – suttogta a lány.
- Kezdek parázni. – adtam egyszerű választ kérdésére, s természetesen hangomból is érződött az a gyávaság, amit éreztem. Szörnyű volt. Puszta gondolata megfélemlített és összeroskadtatott.
- Van még pár óránk. Minden rendben lesz. – nyugtatgatott szavaival, amit sikerült is egyhamar elérnie. Nem dog volt számomra Park MinGi, hanem egy megmentő, aki tudta, hogy mivel lehet visszahozni az életbe úgy, hogy ne történjen semmi probléma. Ez volt az, amiért még jobban kedveltem, de inkább már szerettem őt.
Unalmunkban ezután egy horrorfilmet raktunk be a lejátszóba. Az sem volt valami izgalmas vagy érdekes. Százszor láttuk már azt is, de ebben az időben azért még ijesztőbb volt mint eddig bármikor.
A film ment, én pedig éreztem, hogy a hideg is kirázza bőrömet. Nagyon megijedtem bizonyos részeknél, amiknél sosem volt szokásom, s ezt Minie is látta. Egy szó nélkül nyúlt a kapcsolóhoz s állította meg a filmet. Az arcom eltorzult képét meglátva megriadt. Tudtam, hogy nem viccelődne ilyennel, de mégis teljesen megrémült meglátva mivoltomat.
- Jól van, akkor szerintem most menjünk el fürdeni. – utasított, majd elkezdett lökdösni az említett helyiség felé – A cuccaidat bedobom majd, te csak tusolj le nyugodtan, utánad pedig megyek majd én. – ismertette velem az elkövetkezendő másfél órát. Miután sikeresen fejre estem a fürdőben gyors felálltam, s levetettem a ruháimat, majd a tusoló rózsa alá álltam. Hagytam, hogy végig folyjon rajtam az átlátszó folyadék, s megtisztítsa a gőze a lelkemet. Annyira feszélyezett voltam, s ostoba – Meghoztam a cuccaidat. Lerakom a székre. – suttogta Minie, majd azonnal hallottam az ajtó csukódását jelezve, hogy távozott a gőzölgő helyiségből.
Nyugodtság telepedett szívemre ahogy ismét egyedül lehettem a négy fal között. Nyugodt voltam, teljes mértékig kiegyensúlyozott. A külső zajok nem érdekeltek ahogy az sem bármikor beüthetett volna bármilyen baj. Nyugalomban tusoltam, mosakodtam majd törölköztem. Végül a pizsamámnak bélyegzett fekete pólómat felvettem, s egy bokszert is mellé magamra erőszakoltam.
Kisétáltam a gőztengerből, majd MinGi felé vettem az irányt, aki a szobámban vette le a ruháit, s törölközőben flangált  össze-vissza. Amint észrevette a küszöbön kirajzolódó alakomat berohant a fürdőszobába s dúdolgatva tusolt.
Az a másfél óra tényleg másfél óra volt. Majdnem egy órán keresztül áztatta magát MinGi, s ezen kívül hajat szárított, megtörölközött és felöltözött pizsamába. Meg kell hagyjam, bírtam mindig mikor nem nyaggatott akkor mikor fürdött. Olyankor mindig a boldogság apró morzsái látszódtak az arcomon, hogy egy kicsit is, de nyugodt környezetben lehetek. Természetesen azt se élvezhettem mindig sokáig, ám ebben az időben teljesen rám fért az, hogy kicsit egyedül lehessek a gondolataimmal, s a félelmeimmel.
- Na kész vagyok. – jött be mosolyogva Minie a szobámba, s lecsüccsent mellém a puha ágyamra. Egy lemez volt a kezében, amit nem tudtam hogy honnan szedhetett elő, de nem is érdekelt. Csak a film címe volt az, ami lekötött. Az a film, amit ilyen idősen, ilyen időjárásban akartunk megnézni.
A szemeim felcsillantak, s azonnal kivettem a kezéből a filmet tartalmazó tárgyat, majd a lejátszóba helyeztem. A távirányítóval elindítottam a tartalmát, s csillogó, rémületről árulkodó tekintettel fürkésztem a filmet, ami számomra még sem volt annyira vészes, mint amennyire hihettem volna.
A film közepén láttam, hogy Minie elaludt, így fogtam a DVD-t amit néztünk, s kikapcsoltam azt. Édesdeden aludt az ágyamban, s lassan kihúztam alóla a takarómat majd ráterítettem. Csak nyöszörgött és mozgolódott, de végül megállapodott egy pózban.
A példáját követtem, s én is elmentem aludni. Korom feketeség volt a szobámba, az ablak közvetlenül az egyik kinti fára nyílt, s dörömbölt néhol a villámok pedig teljesen beterítették a szobámat. Már akkor éreztem, hogy valami nem lehet rendben, és nincs is.
Az álmosság hamar a hatalmába kerített, ami nem volt meglepő, hiszen álmos voltam, de mégsem annyira, hogy azonnal álomba szenderüljek.

Sétáltam az utcán korom sötétben éjféltájt. Az eső zuhogott, a levegő nyirkos volt, s egy helyen volt valamiféle épület mely ki volt világítva, bent pedig égett a lámpa. Egy zongora volt bent, s egy üres vászon. A vászon mellett rengeteg festék hevert, rengeteg ecsettel kiegészítve. Az épületben egy zongora volt, mely el volt hanyagolva, állt ott mellette egy kislámpa, mely remek fényt biztosított a vászonra és a hozzátartozó tárgyakra is.
Lassan besétáltam a kivilágított helyiségbe, majd a festőeszközökhöz battyogtam. Az ecsetek sorban egymás mellett voltak rajta egy kis asztalkán, s mellette vagy húszféle színű festék pihent szárazon a tartójában. Egy kis műanyag dobozban volt egy kevéske kis víz, mely sötét színben pompázott. Fél másodpercnyi képszakadás után a kezemben volt az ecset, s a vásznon valamiféle képet kezdtem el rajzolni. A vihar egyre durvábban dörömbölt és egyre ijesztőbben siklott végig az épületben a vágy a halálra. Irdatlan mennyiségű félelem uralta a légkört, amit tetézett a festmény, melyet őrült módjára készítettem.

- Mégis mi ez? – szólaltam fel, ahogy egy hollót pillantottam meg a zongorán ücsörögni. Az ajtó zárva volt, az ablakok szintén, s egy aprócska kis rés sem volt rajta a kirakat épületén. Csendesen ült, s engem fürkészett szüntelenül. Szemeiben lángok gyúltak, majd károgásban kitörve kirepült abból a házból, melyben benne voltam.

Újból a vászonra vetettem pillantásaimat, melyen a festményem majdhogynem kész változata volt rajta. Csodálkozás ült ki arcomra, ahogy végigsiklott sötét íriszeim a színeken, s végezetül egy alakot fedeztem fel rajta. Valahogy az elmémben kirajzolódó figura ismerősnek tűnt, de mégsem tudtam annak látni. Rémisztő volt, ahogy precízen minden ecsetvonást megválogattam. Furcsálltam viszont, hogy a holló ismét feltűnt, ám másképpen.

A ház égni kezdett, az eső szüntelenül ömlött a sötét égből, és minden teljesen érthetetlenné kezdett el válni. Minden sötét volt, majd fényes, s ismét sötét. A falon egy holló képét láttam, a festményemet szinte átitatta az esővíz, és az egész helységben újabb rémségeket fedeztem fel. Kirohantam onnan, majd futni kezdtem egy olyan irány felé, mely nem tűnt vészesnek. Percekkel később, de lehet kevesebb is volt, ugyanabba az épületbe bukkantam, melyben benne voltam, és nyugisan festegettem. Ordítoztam magamnak, hogy meneküljek, de semmit se hallottam.

Egy pillanatnyi szünetet sem tartottam, csak kiabáltam, ordítoztam mindent amit tudtam, hívogattam magamat, a bátyámat, bárkit, csakhogy meghalljam önmagamat. Az útközepén végül sikerült annyi energiát összeszednem, hogy hangosabban ordítsak, s arra felfigyelt az alteregóm. Az arcomról, vagyis az arcáról azonnal lerítt az az érzés, amit én is éreztem.

Egy kocsi elhajtott mellettem, s nekiment egy másik autónak, s utána nekirohant az épületnek, ami azonnal lángokba tört ki. A kocsi kereke felém gurult, s mintha egy szellem lettem volna, átsiklott lábamon. Rémület kergette félelem kerített hatalmába. s a lángok ennek az érzésnek a felhasználásával egyre nagyobb és féktelenebb lett.

Őrülten elkezdtem rohanni, s egy fénycsóva hatalmas csattanással zárta el a lényemet, majd egy óriási villámcsapás lendített el valahová... Messzire.

Szemeim kipattantak, s egy hatalmas ordítozás közepette a mellettem nyugodtan fekvő lányt felriasztottam. Pilláit fáradtan rám szegezte, s hirtelen félelem ült ki csodás arcára, ahogy félelemtől és ijedtségtől árulkodó arcomat meglátta. Nem szólalt meg, csak lassan hozzám bújt. Átöleltem, ám ez az idill is csak addig tarthatott mígnem a villámok újra le nem sújtottak.
Őrült módjára pattantam ki az ágyból s kirohantam a szobámból a földszintre, ahol az ajtón kitörtem. Minden mocskos volt, vizes. A talpam alatt a víz felcsapott a bokámra, de ezzel semmit se törődtem. Menekültem.
- JungKook! – üvöltözött Minie utánam, de nem törődtem vele. Az út közepére rohantam, s végül csak annyit éreztem, hogy a testem csattan egyet, szilánkok hangja verődtek hallójáratomba, majd alakom egyszer csak az úton hever. Szemeim még haloványan érezték a fényt, hallójáratom gyengén érzékelte a hangokat. Keserű volt az egész, magányos és semleges. Olyan volt, amilyennek akkor éreztem. Az álmom beteljesült.
Minie üvöltözött, a sofőr a mentősöket hívta, de csak halványan hallottam minden egyes szót. A kérlelés övezte körül testemet, a melegséget a fagy váltotta fel, s a látásom teljesen elsötétült.
- Ne hagyj itt, kérlek! Szeretlek JungKook. Szeretlek! – kezei melegét lágyan érezve még próbáltam életjelet mutatni, valamit, amivel el kellett volna számolnom már mióta.
- Én is té... – utolsó leheletemmel igyekeztem kimondani a búcsú szavaimat, ám nem sikerült, végleg odavesztem.
Rémálom, mely végül szép véget ért az esőben, Vele...