Gyerekkori szerelem (+16)

Mint minden gyereknek, nekem is volt legjobb barátom. Az óvoda legelső napján találkoztunk, s azonnal elkezdtünk egymás játékaival játszani. Vicces kisfiú volt, és mindent megosztott velem. Az óvónénik nem tudtak minket szétszedni, mert annyira jóban lettünk. Hiába való volt mindenkinek, hogy szétválasszon minket, senki sem járt sosem sikerrel. Az évek alatt, természetesen a barátságunk is egyre erősebbé vált. Az általános iskolába kerülve egymás mellett ültünk, és a házi feladatokat is együtt írtuk meg. Bárki bármit mondott a másikra, mindig minden körülmény között megvédtük egymást. Olyanok voltunk mint a testvérek, akik elválaszthatatlanok, s a másiktól várja a vigaszt. A napok, hónapok eltelte az általános iskola alsó tagozatában hihetetlen volt. Együtt fociztunk, és mindig kihasználtunk minden lehetőséget a sportolásra. Mindenkivel hihetetlen jól kijöttünk.

A felsőbe menetelünk viszont annál kritikusabbnak bizonyult. Az első héten már a normális viselkedésünk miatt egy szép figyelmeztetéssel díjaztak, amit a szülők magukra sem vettek. Ennyivel mindent megúszva, az utána lévő hetekben inkább hanyagoltak minket, de azt, hogy padtársak lehettünk volna, a legelső nap közölték velünk, hogy az osztály két sarkában kell lennünk, és egész nap egy szót sem szólhattunk egymáshoz. Hülyeségnek tartottam, de valamilyen szinten jó volt, hiszen együtt mentünk valameddig mindig haza, és az aznapi adag beszólásokat, és mindenféle marhaságot el tudtunk lőni a másiknak. Ezek hatására, természetesen sok kavarodás és vita történt, ám hetekkel később pedig a sok szócsata a tanárokkal felkeltették a lányok figyelmét irántunk. Ezalatt az időszak alatt persze sok csajt próbáltunk az ujjaink köré csavarni, ami sikerült is.

Ámbár az általános iskolás éveink méltóak voltak a hülyeségeinkhez, a középiskolai élet sem volt semmi számunkra. Mint minden gólya, mi is viszonylag ijedten léptünk be az első napon az iskola épületébe, de a látvány, hogy sok csinos lány fogadott minket, minden szörnyű érzést kitörölt elmémből. Csak úgy sétáltunk a folyosón hetekig, mint akik a legjobbak, s mindent kihasználva vetettem rá magamat az összes kiszemelt lányra, ámbár a legjobb barátom képtelen volt rá.

- Nam, ma megyünk inni? – kérdeztem meg a legjobb barátomat az első évünk utolsó pénteki tanítási napján.

- Ha akarod, akkor elmehetünk. De... – húztam gonosz vigyorra ajkaimat – Mit szólnál ahhoz, ha nálunk szerveznénk házibulit ennek az évnek a tiszteletére? – mosolygott rám, majd bólogatott, s ezen felbuzdulva karoltam át karját s indultunk lányokat keresni az estéhez. Igaz, hogy rajta furcsaságokat vettem észre, de azokat félretéve cserkésztünk be pár csajt, akik igent mondtak, egy pénteki esti házibulihoz, amit nálunk tartottunk volna. A felsőbb éves srácok is csatlakoztak, és minden csajnak, akik az ismerőseik voltak küldtek üzenetet, így mint mindig egy hatalmas boldogság övezett körül.

Maga a buli, és a nyári szünet nyitása hatalmas siker volt, így hetente megismételtük a bulik sorozatát, míg nem elértünk az új tanév kezdetéig. Nyöszörgősen és nehezen kezdődött, s szidások közepette már azt sem tudtam, hogy mi folyik körülöttem. Habár nem igazán érdekelt, mégis éreztem, hogy nem lehet az aminek lennie kell.

- Jin, csalódtam benned. – az év eleji legelső dolgozata oly lesújtó volt számomra, hogy azt már szavakba sem bírtam önteni. Ahogy a tanárnőre néztem, láttam rajta a mélységes csalódást amit eléggé őszintén sugárzott felém.

- Ne haragudjon tanárnő. – szegeztem le szemeimet, s a padon lévő egyes dolgozatomat fürkésztem. NamJoon a szokásait megtartva, tartotta a kettes szintet, így a dolgozatához a szaktanár semmit sem fűzött hozzá – Kussolsz! – szóltam a mellettem ülőre, aki a kuncogását felhőtlenül folytatta. Egy hirtelen mozdulattal a kezem tarkóján kötött ki, egy erős csattanás kíséretében, amit jó néhány hangos nyöszörgésekkel nyugtázott.

- Mi a faszért kellett? – dühös fejjel nézte vigyorgó képemet, majd egy mozdulattal a hátamra csapott. Nem válaszoltam sem szóban, sem tettel, csak nevetéssel. A tanár viszont ennek hallatára leüvöltötte a fejét, ami az egész osztályt röhögésre késztetett. Persze én csak szúrós pillantásokat kaptam, de amiatt még jobban röhögni kezdtem.
- Tudod, nem minden esetben lehetsz a normális emberek társaságában. De azért tudd, ha még egyszer kiröhögsz, nem a tarkódra fogok rácsapni. – kisebb vigyort öltve arcomra nevettem fel, miután arcán a ráeszmélés halovány sugarai jelentek meg. Ezzel elhülyéskedve az első napot, több hasonló követte, aminek továbbra is annyi volt az eredménye, hogy a tanárok semmit sem néztek jó szemmel tőlünk.

Végül aztán egy jól sikerült félév alkalmával, hogy az osztály türtőztette magát minden szempontból, természetesen engem és Namot sosem vettek számba, mert mi voltunk a legrosszabbak, tartottunk egy bulit. A legfontosabb tanárokat meginvitálva az egyik kocsmába iszogattunk, de mi voltunk, akiket a legjobban figyeltek. Nem törődve ezekkel ittuk a feleseket, és csajoztunk. Habár a csajozást mindig én részesítettem előnyben, de jó volt, hogy sok ismerősünk volt.

A második félévünk az ivászatról, bulikról, veszekedésekről, és a csajozásokról szólt. A tanulás jobban ment, minden aminek mennie kellett, és jónak kellett mennie, tökéletes volt. A középiskola legjobb csajait tudhattam az ágyamba, így mindig hatalmas ováció zengte körül a nevemet, és a legjobbak közé soroltak.

- Haver, este buli? – az év legelső buliját természetesen most Seung Hyun tartotta, hisz a tavaszi bulik mindig az ő reszortjai voltak, míg a nyári hatalmas medencés, és késő éjjelig elhúzódó estéket én hoztam össze.

- Naná! – pacsiztam le vele, s barátom felé fordultam, aki vígan csapott bele a másik kezébe, ezzel megalapozva az este hangulatát. Embereket toborozva hagytuk el az utolsó óra után az épületet, italok vásárlása reményében.

Az italok megvásárlása után a helyszínre minden megfelelő eszközt elhozva kezdtünk bele az alapozásba, amit a hatalmas buli folytatott. Persze ezek után a további hétvégi banzájok következtek, amiket senki sem bírt. Sem a tanárok, sem a szomszédok nem díjazták, így a csendháborítás miatt, a rendőrök ezt a tevékenységünket feloszlatta, de mi jó szervezők egy folyó menti kis házban szerveztük a továbbiakat. Az utolsó hónap már nagyon nyűgösen ment, és bármilyen jól is akartunk teljesíteni, én még mindenen átmentem, de Nam megbukott pár tantárgyból. Az egész nyaramat feláldozva rá, átment a bukott tárgyakból, s vígan kezdünk bele a harmadikos évünkbe.

A tanárok újfent megjegyezték, hogy az osztály két sarkába kerüljünk, de szerencsémre az osztályom legjobb csaja került mellém, így az órára nem is figyelve a padtársamat fürkésztem minden egyes nap, minden egyes tanóráján. Valamiféle értetlen, és ideges tekinteteket éreztem magamon, amit a terem másik sarkából éreztem, minden egyes alkalommal. NamJoon szúrós tekintettel figyelte elkalandozott szemeimet, amik jóformán Hara felsőjét fürkészték. Hiába szólt hozzám bárki bármit, a mellettem mosolygó lány, aki minden figyelmét nekem szentelte, beszélgetett velem folyamatosan, s ezzel teljes boldogsággal töltött el.

Hetek is elteltek már, hogy az új órarendbe, és az új tanárok tanítási módszereibe is belerázódtunk, s NamJoonnal mindent megtartva a hazafelé vezető úton a szívatások közepette elmeséltük az aznapi élményeinket, ha már akkoriban kicsit más körökben mozogtunk.

- Hara milyen lány? – szegezte felém a kérdését legjobb barátom, majd vigyort húzva ajkaim szélére válaszoltam.

- Hihetetlen! – húztam szélesebbre ajkaimat – Elhívtam randizni, és igent mondott! – ujjongtam, amire egy egyszerű kínkeserve s arc volt a válasza – Na jó, bökd ki. Napok óta mi a szent szar bajod van? Még ilyennek soha sem láttalak. Nos? – vállait megfogva állítottam meg, majd magam felé fordítva vártam a válaszát. Egy hümmögéssel lerendezve rázta le vállairól kezeimet, s elindult arra az irányba, ahol lakott. Tehetetlenül álltam, és érthetetlenül követtem elhaladó, távolodó alakját, ami végül egy fordulóval el is tűnt a látóteremből. Frusztráltan vettem tudomásul, hogy valamit elrontottam, de a telefonom csörgése, ami a padtársam telefonszámát jelezte elfeledtette velem, hogy a legjobb barátom valamiféle zavartságban szenved.

Hazafelé elfogott a rosszullét, hogy újból megbántottam Namot, de a barátságunk kezd szétesni. Társalogni a suliban nem szoktunk, én már egy teljesen másik társaságba kerültem, akik hihetetlen nagy arcok, és bármiféle bajom van hozzájuk fordulhatok.

Bevallom, elvesztettem a legjobb barátomat a nyomulós, piálós és bulizós haverjaim miatt, de úgy érzem, hogy ennyi kell ahhoz, hogy megtudjam, hogy mi miatt furcsa minden egyes nap, mikor a hazavezető úton próbálom beszéltetni.

Az ezt követő hetek, amik a harmadikos év félévét tükrözte a legfrusztráltabb volt számomra.

- Meeeleg, meeeleg, meeeleg. – hallottam pár végzős srác cukkolását, majd mikor megláttam, hogy Namot bántják elöntött a düh, és a fájdalom.

- ELÉG! – kiáltottam el magamat, miután a földön fetrengő kissé összevert srácra pillantottam – Eszeteknél vagytok?! Mégis, hogy lehet az, hogy meleg lenne? Ti nem vagytok magatoknál. – hurrogtam le az összes egybegyűlt bandát, majd a vezetőjüknek vélt vézna srác pofán vágott. Semmiféle reakciót nem adva nyomtam a falhoz, és vártam a magyarázatát, hogy milyen jogon tettek keresztbe NamJoonnak.

- Te nem is láttad, hogy péntek este egy sráccal csókolózott? – röhögte el magát a falnak passzírozott, és a fekvő helyzetben lévőt figyelte szemeivel. Elengedve felsőjét taszítottam a hideg kőre, majd felsegítettem a kissé reszkető srácot.

- Szerintem nem emlékszel rá, de az egyik bulin be voltál szívva, és egy sráccal dugtál. – vágtam vissza enyhe vigyorral a képemen, s ezt kontrázva keresett lehetőséget, hogy belém köthessen, de a bebukás esélye jobban betalálta – Ne ítélj el senkit sem akkor, amikor részegen csinál valamit. Egyikőtök sem különb. A saját nemetekkel is kavartatok, mikor annyit ittatok, vagy valamilyen drogot csempésztetek a bulikba. – a kedélyeket felkavarva az igazat bevallva hurcoltam el a gyenge fiút. Ahogy az orvosi szobába bevittem, úgy vettem észre, hogy bealudt, majd egy apró puszit hintve homlokára hagytam magára.

Újabb hetek teltek el, és a frusztrációk abbamaradtak, így mindent újult erővel fogtam fel. Alig pár hét volt a tavaszi szünetig, így kihasználva a lehetőséget vettem magamnak egy jegyet, amivel pár napra a nagyszüleimhez tudtam menni. Szép volt, jó volt a náluk eltöltött napok, amik nyugalmasan teltek el. Hiába volt, hogy a nyüzsgés, a bulik, a pia vagy éppen a perpatvarok hiányoztak azokból a napokból, volt időm a családomra, és a tanulásra, így év végére sikerült az összes tantárgyól elérnem azt, hogy több legyen az átlagom, mint négy egész. Ezt megünnepelve a világ legnagyobb partiját megtartva nyitottam meg az osztályunk számára a szabadságot nyújtó szünetet, s hatalmasra sikeredett folyóparti bulink a városig is eljutott.

- Ki kér sört? – tettem fel a kérdést a pult mögül, majd a csapoló alá nyomva pár poharat, a hideg nedűt beletöltöttem. Sorra jöttek az embereket a hűsítő alkoholért, majd mikor az utolsó poharat is megtöltöttem, hatalmas szólamban kezdtünk a késői szórakozásba. Reggelig tartott, így még felkelni sem volt kedvem, de megerőltetve magamat, összeszedtem minden létező erőmet, és elcaplattam Namhoz, aki az esti bulin nem jelent meg. Bekopogtatva hozzájuk nyitottam be a házba, majd a jól ismert szobáig sétáltam, ahol a zene halkan szólt, s érezhető volt valamilyen szomorúság. Kopogtatás nélkül nyitottam be, majd az ágyon a fal felé fordult fiúhoz léptem – Nam, mi a baj? – guggoltam le mellé, és vártam válaszát.

- Semmi! – duzzogó hanglejtéssel, szépen szólva elküldött az isten háta mögött lévő sivatagba. Vállába kapaszkodva fordítottam a hátára, ezzel kilátást nyerhettem szomorú arcára. Arcom hirtelen fehér színben pompázott, s a hitetlenkedés sugarai fedték el szemeimet – Nem mondhatom el, máskülönben megutálnál. – szólalt meg végül, kissé rekedtes, feszült hangon.

- Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy utálnálak. – nevettem fel cinikusan – Na ki vele. – böktem meg vállát, mire aprót felnevetett, de a fal felé fordította estét, és válaszra sem méltatott – Rendben, ha nem mondod el, akkor jó. De azt tudd, hogy az utolsó évben a padtársad leszek, és nem fogsz tőlem megszabadulni! – kuncogtam, s leléptem. Hazafele sétálva csak az első emlékeim kavarogtak a fejemben, hogy mennyit is ér nekem az a sírós, hisz szinte együtt nőttünk fel.

Ahogy gubbasztottam otthon, vagy nyaraltam NamJoon családjával, vagy ő az enyémekkel, és velem, úgy telt el a nyári szünet, és úgy mondhattuk a pihenésnek, azt, hogy viszlát.

Utolsó év. Ennél jobban már nem is várhatnám az egyetemet. Az évnyitó lezajlása utáni percek hihetetlenül fárasztóak és altatóak voltak. Ahogy ballagtunk az utcán, és végül az osztályban kötöttünk ki, már lefárasztotta elmémet. Ahogy a legjobb barátom is másnaposan mellém támolygott az osztályfőnökünk is megjelent egy csomó mappával és iratokkal a kezében.

- NamJoon, menj haza! – papírok közt kutakodva szólalt fel az osztályfőnökünk, rá sem nézve a mellettem ülőre, akinek az arca egyre sápadtabbá változott.

- Haver, tényleg haza kéne menned, túl sokat ittál az este. – halkan súgtam fülébe a szavakat, hátha eljut a tudatáig, ám ez egy hatalmas tévedésnek bizonyult. Elröhögte magát, s elővéve egy szendvicset elkezdett enni. Nem törődve vele fordultam a tanári asztal felé, ám a tanár a mi asztalunknál állt és a mellettem zabálóra pillantott.

- NamJoon, tűnés haza! – a tanárnő erőteljes hangjára teste megremegett a rémülettől, s a cuccait összeszedve indult haza – Jin, kérlek menj utána. Nehogy nekem rosszul legyen az utcán. – hozzám szólva mutatott az ajtó irányába – Majd elküldöm e-mailben a tudnivalókat. – bólintottam, majd mindenemet gyorsan összekapva rohantam a legjobb barátom után. Alig pár sarkot futva találtam rá, ahogy teljesen beborult egy árokba, és aludt. Felröhögve dobtam neki a vizes palackomat, s riadtan felébredve támolygott ki a gödörből.
- Neked elmentek otthonról? Mi van, ha betöröd a koponyámat? – háborodott fel, amit egy hatalmas vigyorra nyugtáztam.
- Idióta. – válaszoltam egyszerűen és nevetve – Egy kibaszott vizes üveggel, hogy törhetném be a koponyádat? Ha egy éles tárgyat dobtam volna a fejedre, maximum az okozott volna neked nagyobb fájdalmat, de ez?! – néztem a kezemben lévő tárgyra, s a már állóhelyzetben lévő barátomat kisegítettem, majd átkarolva vállánál kísértem haza – Máskor próbálj ne másnaposan jönni, mert akkor én foglak elküldeni, nem a tanár. – nyugodt hangnemben terelgettem tovább, s a házukhoz érve felkísértem az emeletre és segítettem ráfektetni az ágyára. Hangos köszönés kíséretében távoztam, majd hazafelé vettem az irányt.

Az idő jócskán a nyári időt öltötte magára, így hazaérve mindent levetve magamról az ágyamba feküdtem. A telefonomat nyomkodva kaptam meg az emailt, ami az utolsó tanévünk összes programját tartalmazta. Mosollyal az arcomon vettem tudomásul, hogy alig pár hónap, és a vizsgák korszaka elkezdődik. Mindenki parzátat minket, hogy milyen nehéz, de belegondolva azt hiszem, hogy ezzel csak azt akarják jobban elérni, hogy tanuljunk.

A nagy semmivel törődve öltöztem át a pizsamámnak keresztelt alsógatyámba és elmentem aludni. Az álmaim az utolsó évet övezték körül, de az sem lobozott le. De a másnapom már annál inkább. Reggel korán keltem és a megbeszélt helyszínen vártam Namot, aki ijedt fejjel bámult rám, mintha nem lett volna azzal tisztában, hogy az előző napot másnaposan töltötte.

- Ne nézz így. Haladjunk, mert a végén megint meglincselnek, és kaparhatjuk fel a rágógumikat a falról. – bosszankodtam, ahogy a lajhár módján sétáló barátom sóhajait hallgattam – Ne sóhajts már folyton! Nincs hangulatom a lúzerek táborát erősíteni azzal, hogy azt a sok szart szedem le, amit a tanároknak kellene. – bosszankodtam tovább, s megragadva a mögöttem haladó csuklóját futásnak eredtem. Alig másfél perccel a becsengetés előtt értünk be a terembe, ahol még alig tartózkodtak. Az előző napi padot újra kiszúrva ültünk le a helyünkre, és elővéve a legfontosabb dolgokat nekiláttam a reggelimnek.

Az első rendes napnak titulálható nap jól nyitódott, és jól záródott, és ezt követte vagy három olyan hónap, amikor semmi sem volt.

Szép pénteki napnak indult, ami egy csodálatos karó biológia dolgozattal folytatódott majd egy fertelmesnek mondható, rémisztő délutánnal. Nammal hazafele sétáltunk, mikor a csuklómat megragadta és megállított. Testemet teljesen felé fordítva ijedten néztem ijedt képére, amin valamiféle félelem keverte zűrzavar látszott.

- Beszélnünk kell. – törte meg a közöttünk uralkodó csendet, aki végül egy hangos sóhajjá változott, és szavakra – Két dolgot be kell neked vallanom. – szegezte le tekintetét a járdára, majd ahogy apró hümmögésemet meghallotta, belevágott – Én... – hallgatott el, majd kínjában nekivágott újból – Én meleg vagyok! – döbbenet ült ki arcomra, ahogy meghallottam ezt a három szót, de emiatt nem tudom meggyűlölni. Attól még, mert azokhoz vonzódik, akik ugyanolyan neműek mint ő, lehetetlenség lett volna őt utálnom, de úgy éreztem, hogy ezzel még közel sincs vége a megmagyarázásnak – Ez még a kisebb gondom, és azt hiszem a nagyobb, és világméretű hülyeségem még csak most kezdődik. – fordította el fejét, majd ajkait szóra nyitva egy levegővétellel mindent elmondott – Szerelmes vagyok beléd, Kim SeokJin! – szemeim kitágultak ezek hallatán majd kezeimet kirágatva fogásából fordítottam neki hátat – Nem akartam, hogy ez legyen! – kiáltott utánam, miután a lábaim maguktól tettek pár métert.

- Te fel tudod fogni, hogy nekem a nők a mindeneim?! Te tudod, hogy az, hogy akármelyik nőt megdughatom boldogsággal tölt el? Nem hiányzik nekem az, hogy egy olyan személy társaságában legyek, aki a barátság helyett holmi érzésre cserélte a bulikat. – kiabáltam válaszomat, s futásnak eredve egészen hazáig loholtam. Az emeletre felfutva az első bőröndöt a kezembe véve az összes fontos holmit belehajítottam, majd az összes megtakarított pénzemet zsebre vágva hívtam egy taxit, és a repülőtérre mentem. A szüleimnek egy apró levelet hagyva szálltam fel a levegőben mozgó járműre, és elköltöztem.

- Nem értem. Semmit nem értek. – motyogtam magamba, majd hirtelen könnycseppeket fedeztem fel szemeim sarkában. Órákkal később, mikor a reptéren szilárd talajt éreztem a cipőm talpa alatt azonnal egy hotelbe mentem, ahol egy időre lefoglaltam egy szobát, és állást kerestem.

Évekig jól ment minden, mígnem úgy döntöttem, hogy visszaköltözök a fővárosba. A hotelből kijelentkezve azonnal a reptérre vettem az irányt, s az első leghamarabb induló járatra felszálltam. A szívem majdhogynem kiugorni készült a helyéről, de nem tudtam, hogy miért. Talán NamJoon? Talán a szüleim? Vagy mind a kettő? Képtelen voltam eldönteni, hogy a pulzusom miért ugrott a magasba, és miért tengetődtek a gondolataim Kim NamJoon körül. Fájt, hogy ezt tettem vele, de elviselni nem tudtam. Ezek az évek pedig ráébresztettek arra, hogy fontos nekem, jobban, mint amennyire azt hihettem volna.

A reptéren leszállva a járműről fogtam egy taxit, és a legközelebbi kis utcába irányítottam ahol kiszállva a személygépjárműből kifizettem azt, és a maradék távomat gyalog tettem meg.

Ahogy sétáltam a régi, és kedvenc utcáimon, egy hang csapta meg hallójáratomat, ahogy befordultam abba az utcába, ahol a szülei háza volt. A hangforrás felé sem vetve egy pillantást sem sétáltam tovább, ám egy kéz, ami a csuklómra tévedt, s megszorította azt, megállásra késztette lábaimat, és egész testemet. Szemeimet erősen becsukva fordítottam arra, ahonnan a hang, majd a szorítás érkezett. Lassú, monoton mozdulatokkal nyitottam ki szemeimet, s a látvány, ami abban a szent pillanatban fogadott, ledöbbentett.

- Te mit keresel itt? – kissé rémült hangom rekedtes hangzást öltött magára, s csak bámultam. Semmit sem válaszolt, csak a szemeimbe bámult, úgy mint azon a napon – NamJoon, mond már el, hogy mit akarsz! Nem érted, hogy akkor lezártam a barátságunkat?! Nem érdekelsz. – kissé fennhangon kiabáltam rá, majd csuklómat kirángatva keze fogásából elindultam szüleim háza felé. Alig pár méter megtétele után, a csukóm újból keze között ragadt, de ezzel elszakította a cérna utolsó szálát, amit még iránta tudtam érezni.

- Jin, kérlek ne haragudj rám! – elborult, könnyek áztatta arccal fürkészte érzelemmentes tekintetemet. Kezét megfogva lerángattam magamról, és ismét elindultam, de a hangja mint ahogyan az előbb is, megállásra késztetett – Azt hittem, hogy hogyha elmondom könnyebb lesz, és elfogadod. Ne haragudj, hogy megcsókoltalak akkor. – hajtotta le a fejét, mihelyst észrevette alakomat, amint éppen figyeltem minden egyes tettét.

- Egyszer megkérdezted tőlem, hogy van-e bajom azokkal, akik a saját nemükhöz vonzódnak. A válaszom egy egyszerű nem volt. De ha visszaemlékszel, hozzátettem, hogy nincs ellenemre az, ha vannak körülöttem melegek, de nem szeretném azt, hogy rám vessék magukat. – közömbös hangnemmel hozzávágtam szavaimat, amiknek hatására a szemeiből milliónyi, vagy talán annál több könnycsepp kúszott ki arcára. Bármilyen mélységes csalódás övezte körül szívemet, ez volt az, amit utoljára láttam tőle aznap délután is. Nem mutathattam, hogy sajnálom azt, amit tettem, de azzal. Hátat fordítva neki, újból elindultam és vártam. Újbóli pár lépésem volt, ám önszántamból megálltam.

- Jin, én nem akarom, hogy haragudj rám! – szipogva, alig érthetően szűrte a szavakat ajkai közt, s valamiféle választ próbált ezzel kicsavarni belőlem.

- Eljátszottál mindent. – közönyösen fejéhez vágva ezeket sétáltam, de már a célomig. Vigyorra húzva ajkaimat nyitottam be, a már jól ismert épületbe, s szüleim hitetlenkedő képét bámulva átöleltem őket. A régi szobámba felsétálva a telefonom monotonnak ható csengése és rezgése zavarta meg nyugalmamat. Ahogy a képernyőre pillantottam, az arcom vonalai ismét dühös vonalakat vett fel. – Mit akarsz? – ráförmedve szóltam bele a készülékbe. Válaszul csak nyöszörgéseket kaptam, amit nem néztem jó szemmel – Azt kérdeztem, hogy mit akarsz?! – újból erőteljesen szóltam bele a készülékbe, ami miatt már szipogós mély sóhajt hallottam.

- Kérlek, gyere át este hozzám. Ott lakok, ahol az általánosban. Anyuék nekem adták a házat. – győzködve önmagamat, hogy ennek semmi értelme mentem bele ösztönösen a játékba. Egy igent rámondva nyomtam ki a készüléket, s az éjjeli szekrényre helyezve aludtam el a takaróm alatt. Természetesen a zajok hatására hamar felébredtem, és az órára pillantva időt jelzett így egy gyors tusolás, fogmosás, és a ruha összeállítás felvételét követően siettem is a megfelelő helyszínre.

Ahogy odaértem egy eléggé furcsa érzés kerített magába, ami a reptéren is a leszálláskor fogadott. Nem törődve vele nyitottam ki az ajtót, ami a megjelenésemre nyitva volt, s betértem a rég nem látott házba, ami már teljesen másképp nézett ki, mint ahogyan az emlékeimben. A szokásokat megtartva sétáltam a nappali közepébe, ahol tökéletes kilátás volt az étkezőre és a konyhára. A házigazda, természetesen az utolsó simításokat tartva a felszolgáláson pillantott ijedten rám, majd hátat fordítva nekem tűnt el a konyhában. Percek elteltével, mikor már helyet foglaltam, velem szembe leült, s szó nélkül nekilátott az étkezésnek. Csak bámultam rá, s pár falat elteltével, ugyanaz az érzés került a felszínre bennem, majd egy hirtelen mozdulatnak köszönhetően felálltam, azzal a széket felborítva, s a velem szemben ülőhöz sétáltam. Az érzés, egy bizonyos késztetés volt. Olyan volt, mintha az agyam adrenalinnal lett volna tele, s mindent kiürítve elmémből a felsője nyakánál megfogva állítottam fel a székről, s a szobájába vezetve löktem rá az ágyára, majd rá vetve magamat, tapadtam rá ajkira. Hiába csókoltam, lelökött magáról, s ijedt, ismeretlen arckifejezéssel lesve rám, valamiféle magyarázatot várhatott tőlem.

- Ez mi volt!? – szemöldökét kíváncsian felhúzva tette fel a fejemben felötlő kérdést. Nem válaszolva, újra rávetettem magamat ajkaira, amiket harapdálni kezdtem, s kissé felsőjébe kapaszkodva húztam fel, kezemet továbbra is hátához simítva. Érintésemtől néha felnyögött ami

 testemet egyre több adrenalinnal ruházta fel, így belekapaszkodva az anyagba lerángattam róla. Véve a lapot megtette ugyanezt a lépést, majd az ágyra fektetett, és szenvedélyesen csókolni kezdett, kezét végighúzva mellkasomon.
Az esténk természetesen hangosan, nyögősen, izzadtan telt, ami kifejezetten jól esett mind a kettőnknek. Ezen este rádöbbentett arra, hogy igazából még önmagamnak sem tudtam azt bevallani, hogy Nam nem csak a legjobb barátom, de azt hiszen, hogy őrülten beleszerettem.