Ittas állapotból együttlét (+18)

Hát ez a nap is elérkezett. A legjobb asszisztensem beadta a felmondását, ám az amerikai cégemet a férjével átveszik, így viszonylag még a kapcsolatot fogjuk tudni tartani. A hétvégi búcsúztatóra az előkészületek már folynak, így minden időmet annak tökéletesítésére szentelem. Sosem tartottam magamat a főnökök gyöngyszemének, hisz én nem igazán tartozok a tapasztaltak közé azzal, hogy csak huszonöt éves vagyok. De mégis a cégalapításhoz értek.

Kora délután, ahogy ahogy dobozoltunk, találtam meg pár régi holmit, amit még akkor adtam MiHinek, mikor idekerült, és akkor is, mikor mondta, hogy átveszik az amerikai cégemet.
- Jimin, jól vagy? Minden rendben van veled? – sétált mögém a gondolataimban, s az emlékeimben megemlített személy. Felé fordulva, halovány mosolyt festve arcomra, léptem közelebb hozzá.
- Minden rendben van, csak hiányozni fogsz. – öleltem át szorosan – Nem lesz könnyű az, hogy a legjobb asszisztensem, és egyben a legjobb barátom fog elhagyni. – távolodtam el tőle, ahogy kezeim elengedték hátát – Vigyázz magadra, aztán csak jót halljak rólatok! – mosolyogtam rá. – De most mennem kell. Remélem, hogy azért még találkozunk. – búcsúztam el tőle.
- Minden rendben lesz Amerikában. – mosolygott rám, ahogy kezemet kezében tartotta, s megszorította megnyugvásként – Bízok abban, hogy te itt ugyanolyan jó főnök leszel, mint ahogy eddig is voltál. Azt a gimis srácok akit megismertem, nem akarom elveszíteni, szóval nekem élj ki mindent. Keresd a szerelmet. Jimin, kérlek élj a munkádon kívül. – kérlelt – Tudom, hogy nem vagyok az anyád, de azóta, hogy az történt... – halkult el, s óvatosan eltávolodva hidegen álló testemtől elfordult tőlem – Nem akarom, hogy az anyukád miatt ne legyél boldog. Tudod, hogy én akkoriban már melletted voltam, és minden pillanatban számíthattál ránk, és bármikor nálunk lehettél a rossz időszakaidban, de ne hibáztasd magad. Nem a te hibádból történt, ami akkoriban történt. – lépett el tőlem pár lépést, majd ismét arcomat fürkészte, ahogy felém fordult.
- Köszönöm. És így lesz. Nem fogok nektek csalódást okozni, és nem fogok bánatomban rossz dolgokat sem tenni. Köszönöm MiHi, hogy segítettél ebben a pár évben, hogy ez a cég, és a kis vállalkozások is jól működjenek. – mosolyodtam el, majd a kocsi kulcsomért nyúlva mindenkitől elköszöntem. Az iroda helyiségeket elhagyva caplattam le a földszintre, és a recepcióstól is elköszönve léptem ki az épületből. Nem sokkal később a kocsimban ültem, s az öltönyöshöz indultam, a hétvégi búcsúztatóra elkészíttetni az öltönyömet. Nyűgös voltam ezen szempontból mindig, de szerencsémre egy olyan lány készíti nekem a ruháimat, akinek van idege hozzám, már öt éve.
A szavak emberének sosem mondhattam magam, de MiHi távozása a cégemtől iszonyatosan felbolygatta az életemet, még úgy is, hogy felbontotta a szerződést, s egy másik kontinensre költözik. Az utam természetesen ugyanolyan lustán és unalmasan telt, pedig kocsikázni is csak pár percet kocsikáztam.

- Mikor érsz ide? – szólalt meg a csörgő telefonom másik végében Hyerin, aki minden egyes látogatásom alkalmával az öltönyeimért volt felelős, hogy tökéletesen illeszkedjen rám.

- Már itt vagyok a parkolóban. Nem igaz, hogy még nem szoktad meg a sportkocsimat. – nyöszörögtem, ahogy kiszálltam a járműből, s a fülemtől elemeltem a készüléket, és letettem. Besétálva a kis üzletbe találtam szembe magam egy próbababával, amin a nekem elkészült ruhadarabok díszelegtek.

- Ez lenne itt a tied. – jött mellém Hyerin – Felpróbálod? – érdeklődött kedvesen, mire egy heves bólintással jeleztem, hogy fel akarom venni magamra az elkészült anyagot. Levette a próbababáról, s az öltözőfülkébe a kezembe nyomva várta meg reakciómat – Készen vagy? – halk megkérdezésére egy aprót felnyögtem, ami természetesen annak a jelzése volt, hogy felvettem magamra a ruhákat – Na, gyere már ki, ne nyöszörögj. Még a végén a vevők félreértik! – kuncogta el magát. Nehezen kitámolyogva a fülkéből, a tükör elé álltam, s fürkésztem úriemberré vált alakomat.

- Ezt kicsit szűkebbre vehetnéd. Hatszor beleférek. – mutattam lábaim felé, s értelemszerűen a biztosítótűket a kezébe véve húzta összébb az anyagot – Áuu, ez fájt! – vinnyogtam, s egy apró szisszenéssel nyugtázva fürkésztem apró kezeit, amikkel igazítja a rajtam lévő ruhadarabokat. Percek elteltével, már viszonylag egy kényelmesnek mondható ruhadarabokban tudhattam testemet, s felé véve az irányt a pulthoz sétáltam – Mikor lesz kész? – vettem elő tárcámat s a megfelelő kártyát kerestem.

- Pénteken ha jössz egy utolsó próbára, és megvárod az apróbb igazításokat, akkor aznap elviheted! – mosolygott rám.

- Akkor most kifizetem, hogy akkor ne legyen probléma, csak írd fel. – mosolyogtam rá, s a kezébe nyomtam a kártyámat, amit készségesen át is vett, s levette a számlámról a megfelelő összeget – Én akkor mentem. – hagytam el az épületet. A kocsim felé haladva, egy kisebb hiányérzet került elmémbe, de nem törődve vele szálltam be a kocsimba, s indultam haza.

Minden gondolatom egy aprócska hiányérzetbe és szomorúságba torkollott. Hiába volt, hogy megígértem, hogy a hülyeségeket hanyagolom, nem tudtam elhinni, hogy a legjobb barátom, aki támogatott végig, lelép, és magamra hagy.

A hálószobámba betérve vettem tudomásul, hogy az eső igencsak eláztatni kezdte a várost, s a szekrényemben kotorászva elővettem egy kényelmes melegítő alsót, s szorító ingemet levetve magamról, vettem fel egy trikót. A konyhába sétálva elővettem egy kis alkoholt a hűtőből, s egy tiszta pohárba töltve az üveg tartalmát, lehúztam. Pár kört ugyanígy megtettem, s mikor éreztem bódító hatását, azonnal a szobámba csoszogtam, s lefeküdtem. Az idő ahogy múlt, úgy éreztem mindent furábbnak.

Ahogy apró kopogást hallottam meg a bejárati ajtóm felől, az ágyamból felkelve a bejárathoz csoszogtam. Szemeimet megtörölgetve nyitottam ki, egy ásítás kíséretében az ajtót. A szemeim előtt egy igencsak ijedten fürkésző lány volt. Pillantásaim kissé kábák voltak az alkohol édes ízétől, amit akkor ittam, mikor hazaértem az öltönyöstől. Csak néztem rá, ahogy szemei ismét az ijedtség formáit öltötték magukra, s ajkait apró résnyire nyitva bámulta elnyűtt, kissé kótyagos fejemet. Szemeimmel végigmérve jutott el tudatomig, hogy Hyerin állt az ajtóban, s a kezében szorongatott valamit.

- Minek köszönhetem a látogatásodat? – szólaltam fel, valamelyest érthetően.

- Szi..szia. – halk hangja bezengte az egész folyosót. Teste remegett, s elázott ahogy rövid, derékig érő bőrkabátjára pillantottam. A zajok, mintha kerülték volna elmémet, s ismét áthasított bennem az érzés, hogy az a néhány pohár ital teljesen a fejembe szállt – Izé... Öhm... – kezdett dadogni – Elhoztam a tárcádat. A boltban felejtetted, és úgy gondoltam, hogy a munka végeztével elhozom. De azt hiszem, nem kellett volna ide eljönnöm. – hajtotta le a fejét. Újból végig néztem rajta, majd szemeimmel levetkőztettem, s kívántam. Éreztem, ahogy az alkohol mámora újból elködösíti tekintetem, ám, már a józanodás határán álltam. Nem akartam józan lenni, így a tudatomat eltereltem, s ködös tekintetem ismét előkerült.

- Hm... – hümmögtem – Azt hittem, hogy hiányzom. – került a képemre egy kaján vigyor, majd közelebb hajoltam Hyerinhez. Arcáról lerítt az undor, így kissé hátrált, ám a fal, ami a folyosó másik oldalán volt, hátráltatta a további menekülését.

- Álmodban. – szűrte a szavakat ajkai közt – Mégis, hova tűnt az, aki pár éve bejött az üzletbe, és megkért, hogy segítsek neki választani? Huh? Itt iszol, és játszod a menő csávót, hogy minden a tiéd, de közben semmid sincs! – förmedt rám. Arcomra enyhe mosoly telepedett, ahogy kissé félénk, rekedtes hangja betöltötte az egész helyet, s a fejemben kongó ürességet is.

- Már azt hittem, hogy kellek neked és azért jöttél. – búgtam halkan kaján vigyorral a képemen.

- Te ennyire hülye vagy, vagy ennyit ittál? – hurrogta le alig álló mivoltomat.

- Pedig sokan jönnek ide, és a hálószobámban kötnek ki. – húztam vigyorra ajkaimat.

- Idióta! – lökött vissza a nappaliba – Ez nem te vagy.

- A lábaim előtt fogsz heverni. – szűrtem fogaim közt kéjesen a szavakat. Szemei hirtelen kitágultak, s ismét a félelem ábrázata ült ki arcára – De nem gondoltad volna azt, hogy holnap elég lett volna elhoznod a tárcám. Esik az eső, de azért látni akartál? – léptem mellé, s elálltam menekülő útvonalát.

- Elhoztam a tárcádat. – ismét egyszerűen válaszolt – Rohadtul nem akarnék olyat, aki azt hiszi magáról, hogy bármit megtehet! Idióta. – fújta ki ideges levegőt ajkai közül, s enyhe, kissé félénk pillantást vetve rám, nézett.

- A fél világ az enyém. Ugye nem hiszed, hogy ennyivel megúszod? Inkább gyere beljebb. – enyhén, lágy hangon suttogtam neki szavaimat.

- Még mit nem! – borult ki, közeledésem hatására. Kezét megfogva húztam be a lakásomba, s mögötte bezárva az ajtót löktem az ajtónak – Te mit akarsz? – pillantásai rettenetet sugároztak, s ajkaimat ismét mosolyra húzva húztam ki a keze között szorongatott tárgyat.

- Azt mondtad, hogy elhoztad a tárcámat. De még a kezembe sem nyomtad. Itt álltál, és megfagyva bámultál közben vinnyogtál. – unottan toltam el magamat közelségéből, s a konyhába indultam egy újabb italért.

- Ez...ez nem igaz! Jimin, várj! – alig pár méter távolság volt köztünk, ám mégis visongott.

- Menj el. – morogtam – Tudod, azóta, hogy ott csináltatok a családod üzletében öltönyt, egyre jobban megkedveltelek. Lehet, hogy részeg vagyok, de tudom, hogy mit beszélek, és ahogyan azt is, hogy tudom, hogy akarsz. Mindig, mikor azokat a tűket szurkálod belém, ahogyan igazítod az anyagot rajtam, némán fürkészem arcodat a tükörből, s látom, hogy hogyan bámulsz végig testemen.

- Tévedsz! – szűrte ismét összeszorított ajkai között a szavakat, majd a pohár tartalmát leküldve gyomromba, egy apró sziszegés kíséretében raktam az üvegeszközt a pultra, s Hyerin felé vettem az irányt – Ne gyere közelebb! – tiltakozott.

- Ha nem akarnál, nem állnál itt esetlenül, hanem menekülnél. Nem adtad volna meg magad annak, hogy itt köthetsz ki bármikor. – lépteimmel ismét egy felületnek taszítottam, ami a fal volt.

- Én nem ilyennek ismertelek meg. Mégis, hova tűnt az, aki miatt nem mentem el abból az unalmas környezetből? – halovány kétség merült fel hangjában, s vontatott mozdulatokkal felemelve kezét nyúlt arcomhoz, amit megsimított – Megkedveltelek, de nem azért, mert egy cég vezetője vagy, hanem azért, mert legelőször félve jöttél be, és kértél segítséget. Minden pillanattal, hogy a szüleim az igazításokat rám bízták, és te léptél be azon az ajtón, mindenre képes voltam. Ilyen hülye nem lehetsz! Iszol, és játszod azt, aki azt hiszi, hogy mindent megkaphat, közben pedig a nagy semmit csinálja. Jimin... – hallgatott el, s kezét nyakamhoz vezetve fonta azt körül, s közelebb húzott magához – Nem érdekel, hogy ittál, és az sem, hogy most teljesen hülye leszek, de most, azt hiszem, másra nincs szükségem. – egyre csak közeledni kezdett felém, szemeit behunyva.

Ajkai telepedtek rá ajkaimra, s számba azonnal utat törve vándorolt ujjai végig felsőtestem vonalán. Néhol, ahova körmeivel belém kapaszkodott, egy nyögést kényszerített ki belőlem. Ujjamat végighúzva háta ívén, ami kissé, már távolabb volt a faltól, fenekén megállítva, végigsimítottam rajta, majd ellöktem magam tőle.

- Jimin... – ijedten fürkészte tőle távolodó alakomat, majd ismét felszólalt – Mi..mi a baj? – kényelmetlen légkörbe kerülve, hajamba túrva kerestem valamilyen kiutat. Agyamat elöntötte egy hirtelen sötétség, s a falba ütve öklöm kerestem egy kiútnak nevezhető dolgot, amivel, az elmémben zajló csatát leküzdhettem – Jimin, válaszolj már! – hangja egyre idegesebbé vált, s testem erre megfeszült. Felé fordulva azonnal a közelében teremtem, s testét a falnak nyomva tapadtam ajkaira.
Ismét egy csókot váltottunk, ám ez hevesebb volt jóval, mint amilyet tőle kaptam. Kezemet combjától

felfele húzva, felsőjébe kapaszkodva téptem le róla az anyagot, s mellét megmarkolva kényszerítettem ki ajkai közül egy jól eső nyögést. Hiába kapálózott, egy idő után belenyugodott, hogy én irányítok, s minden késztetését félretéve vándoroltatta ujjait felsőm szegélyéhez, s lerángatta izzó testemről. Elhajította az anyagot, s a kezembe felkapva sétáltam vele a szobámba, s az ágyamra fektetve szedtem le magamról, s róla a felesleges takarni való ruhadarabokat. Rávetve magam csókoltam vékony nyakbőrét, néhol beleszívva kényszerítettem ki egy kéjes nyögést ajkai közül. Hátamba belekapaszkodva ismét karmolni kezdte azt, s újra, egyre erősebben szívtam nyakát, amitől egyre hangosabban nyögött fel. Apró mosolyt ajkaimra húzva, ajka vonalától egészen végig húzva mellkasán, s hasán egészen domborulatáig, majd két ujjamat bejáratához helyezve hatoltam be. Egyből egy kisebb sikítás hagyta el puha ajkait, s megszokva ujjaimat, kezdtem el mozgatni.

Eközben ajkaim ismét ajkain telepedtek meg, míg alattam megfeszülten számba nyögött. Felkuncogva haladtam ajkaimmal lejjebb, s mellkasát kissé végignyalva próbáltam továbbra is izgatni, aminek az eredménye a szokásos hangos sikolyok voltak. Ajkaimmal melleire tértem rá, s mellbimbóit szívogatva, harapdálva folytattam utamat egészen hasa aljáig.

Ujjaimat kihúzva hüvelyéből helyezkedtem nyitott lábai közé, s merev hímvesszőmet járatához vezetve, teljes hosszammal belé hatoltam. Tettem hangos sóhajra késztette, majd mikor hosszamat befogadta, lassan elkezdtem mozgatni csípőmet. Hangos morajlások, kéjes nyögések töltötték be hálószobámat, amik arra ösztönöztek, hogy tempómon gyorsítsak. Így is tettem. Minden egyes csípőmozgással egyre erősebbet, s gyorsabb tempóban löktem, így a lepedőt, ami ágyamat takarta sikeresen összegyűrte vékony ujjaival. Rádőlve testsúlyom egy részével ajkait újból megtámadtam, s újból heves, forró csókot váltottunk egymással, s hátamba kapott, ismét. Hátamba mélyesztett körmök egy újabb adrenalin löketett adtak számomra az gyönyör kiteljesüléséhez, s lökéseim tempóján azonnal változtattam. Lassú, ám mégis nyugodt tempóból váltottam át gyors kiéhezetten erős, s fájdalmas tempóba. Teste minden egyes lökéssel megfeszült, s szemeiből apró könnycseppek hulltak ki, amik a fájdalom jelei voltak, de egy cseppet sem adott okot arra, hogy érezzem fájdalmát. Nem állított le, nem fogott le, így értettem, hogy az a fájdalom, nem az, amit oly sokan érezhetnek sebként.

- Ji...Jimihn... – nyöszörögte nevemet, s ajkaihoz hajolva hallgattam szaggatott lélegzetvételét – Neh hagydh abbah! – utasított. A kérésének megfelelve továbbra is erősen löktem, s ajkaimnak tökéletes helyet találva, újra kebleire tapasztottam rá. Szívtam haraptam, s mint egy állat teljesen ki voltam éhezve az érintésére, pillantására, s arra, hogy a nevemet nyögje.

Tempóm ismét gyorsult, de ez már az idő elteltével belém áramló energiát adta ki, s újabb lökésekkel eltalálva fájó pontját visongott. Erőteljes lökésem hatására teste megfeszült, s forró nedvességet éreztem meg merev testem körül, s pár lökés elteltével éreztem, ahogy hímvesszőm elernyed.

Kihúzódva belőle, mellé feküdtem, s izzadt mellkasomra húzva takartam be reszkető testét. Pillantásai a félelmet sugározták, s ahogy lágyan magamhoz vontam, távozott belőle minden kétség.

- Tudod... – szólalt meg pár perces néma csend után – Nem ért rá a tárcád. – kuncogott, s egy apró csókot hintve ajkaimra, visszafeküdt mellkasomra, s behunyta szemét. Elaludt.