I need U

Sokszor gúnyolnak ki a külsőmért, hogy úgy nézek ki, mint egy okostojás, de nem érdekelt. Sosem foglalkoztam vele. Úgy nevelkedtem ahogyan. Sokszor használtak ki, de csak a tudásomért, de az sem izgatott. Nem voltam sose olyan, aki ne adta volna meg a kellő tiszteletet, esetleg magatartást az emberek felé. Odafigyeltem másokra, a rangokra. Ez volt a hibám. Minden napom úgy telt, hogy korán reggel amint felkeltem, azonnal nekiálltam tanulni. Ez volt a védjegyem. A tanulásnak éltem... minden reggel.
Ámbár könyvmolynak hatottam az emberek számára, nem voltam mindig az. Voltak barátaim, akikkel sokszor késő éjjel ellógtam otthonról, elmentünk valahova inni és csajozni. Nem mindig lehetett kiigazodni rajtam. Pedig a valóságban egy átlagos srác vagyok, aki esténként inkább a haverjaival lóg, és nem az alvást részesíti előnyben, s nappal ártatlan fiúcskának tűnök, aki mindig a tanulásnak él.
Volt igazság ezekben. Változások hada történtek, hogy ilyen lettem. Volt, hogy egyszerűen suliba sem mentem be, de volt olyan, hogy este a srácokkal való találkát lemondtam. Sok dolog volt, ami miatt történt ez a kéténűség, de mindig jól kezeltem. Sosem esett le az embereknek hogy nappal jó voltam, este meg mint egy részeg disznó, úgy estem neki a jó csajoknak. De az idő változott. Nem tettem több hülyeséget. Nem másztam rá az emberekre.
Most is korán reggel, ahogy felkeltem, a fejem zúgott az este fogyasztott alkoholtól, de azonnal a tusoló alá álltam, hogy csökkentsem ezt a kegyetlen állapotot. A forró víz ahogy testemre zuhogott, úgy kezdte el kitisztítani az összezavarodott elmémet, s úgy jött vissza az összes kép, ami az este folyamán szemeim előtt lepergett. Furcsán éreztem magam, de a forró, ébren tartó átlátszó folyadék azonnal megtette hatását. a fájdalom enyhült, s testem ellazult alatta. Azonnal bekentem magam a tusfürdőmmel, majd le is mostam magamról a habot, és kimásztam a tusolókabinból.
A fehér törölközőt magamra csavartam, s a tükör előtt megállva fürkésztem magam, s az arcomat lekezelve, a hajamat megszárítva távoztam a szobából. Pár lépést téve a kis zugomba tértem be, s a szekrényemhez battyogva kivettem valamiféle öltöztet aznapra. Szokásos ing, farmer kombinációmat öltöttem magamra, s a szemüvegemet is felvéve éreztem magam annak, amilyen nappal vagyok az emberek számára.
Tükörképemet meglesve azonnal felkaptam a táskámat, s a földszintre rohantam, ahol pár falatot bekapva máris indultam a suliba. Fáradt voltam, mert a srácok elrángattak inni, és az nekem nem tett valami jót. A buszomat lekéstem, így futásnak eredtem, s becsengetés előtt pár perccel beérve az intézménybe, azonnal az osztályomba siettem, s leültem.
- Haver, már megint lekésted a buszt? – JaeHo idegőrlően nyálas hangja csapta meg a fülemet, s másnapos tekintetét meglátva azonnal felnevettem.
- Ja... De mondjuk a futás kellett egy kicsit. – kacagtam fel hangosabban, s minden szem rám szegeződött, mire Jae azonnal csitítgatni kezdett – Amúgy ma nem tudod, hogy  mi lesz? Hallottam hogy már megint kirándulásokat szerveznek nekünk, meg a többi végzősnek. – érdeklődtem, de választ a becsengetés miatt már nem kaptam. Leültem a seggemre, s várakoztam az óra kezdésére, ami negyed óra késéssel, és szünet elvonással le is tudódott. Ámbár dupla óra volt, alig csináltunk valamit. Ültünk, olvastunk, beszélgettünk és telefonoztunk. Mintha ebből állt volna ez mindig.
A következő óránk egy szimpla matek óra volt. Mint mindig, bealudtam rajta, mert egyszerűen nem bírtam sem a tantárgyat, sem pedig a tanárt. Mégis...kitűnő voltam belőle. Mindenki ezért basztatott, hogy hogy lehettem belőle ilyen jó, mikor vagy kihagytam az órát unalmamba, vagy bealudtam rajta. Nappal hiába tűntem okosnak, mikor álmos voltam folyton.
A szimpla matek órát dupla angol követett, amit gyűlöltem. Értettem, hogy miről van szó, hisz kitűnő diákként tudnom kellett, de nem érdekelt. Sosem alkalmaznám az angolt. Igen..azt tanultam, de sosem volt a szívem csücske.
De a szüneteim szokás szerint a haverokkal eltöltött időmön alapult. Hiába hülyék, nekem fontosak. Megverném őket, de felesleges mert sosem javulnak meg. Így mindig vártam, hogy az órákról a kicsengő megszólaljon és megszabadulhassak a kínoktól, s ez a dupla óra tökéletes alkalom volt erre a hisztimre.
Kicsengettek.

Nagyszünetben ismét a haverjaimmal lógtam, ám készültem a kémia órára. Hiába ettem, hiába kommunikáltak hozzám a barátaim, nem érdekeltek. Csak átnéztem a tananyagot, táplálkoztam, s a nagyszünet szinte el is repült. A kémia terembe vettük az irányt, ahol a tanárunk várt minket, s egy listát tartva a kezében ácsorgott. Helyet foglalva a jelentést is leadtuk, majd tovább várakoztunk.
- Nos, egy páros feladatról lenne szó. Így ha nem olyan nagy kérés jobban figyeljetek ide, mert nem mondom el még egyszer sem a párosokat, sem a kiosztott feladatokat. – szólított fel minket tanárunk, majd mindannyian csendben figyeltünk. Beszélt és beszélt, majd a maszlagja közepe tájékán a nevemet hallottam meg. Azzal még semmi gond se volt, de mikor meghallottam, hogy kivel kell együtt dolgoznom, meglepődtem. Tiffany lett újból a partnerem, s amint mellém ült, JiHyun azonnal nekem akart esni, mint eddig mindig – JiHyun a te partnered Jessica lesz, és remélem, hogy most nem lesz vita köztetek. – fejezte be a pár ember összepárosítását, s rátért a feladatokra. Csak mondta, mondta, mondta és mondta, végül mikor már mi is megkaptuk a feladatunkat már a vége szinte egy csettintésre megkapta a maradék tananyag feldolgozását, s az óra is hamar eltelt.

Furcsa volt, hogy ismét Tif lett a partnerem. Minden páros feladatnál hozzám osztják be, s emiatt mindig megemlítik a tanárok JiHyunnak, hogy tanuljon meg más emberekkel összedolgozni. Annak ellenére, hogy a focicsapat kapitánya, és a szurkolók vezetője egy párt alkottak, sok emberről hallottam, hogy szétszedték volna őket, és Tiffanyt pedig lecserélték volna egy baleset által a szurkolók közt, de nem történt meg.
Mindig én kaptam meg a lehetőséget, hogy vele dolgozzak az utolsó tanévünkben, így most is kaptam az ívet mindenkitől, aki Tiffanyval akart volna párba kerülni. Kicsit meglepett és zavart is egyben, de be kell, hogy valljam... Szerelmes voltam belé, mert elérhetetlen volt számomra. Ez volt az, ami miatt mindig figyeltem rá, még akkor is, ha mindenki körülötte volt, sírt... De mindig amikor kirohant szó nélkül utánamentem és beszéltem vele, hogy mi történt. Bízott bennem, mert nem voltam benne a menő csávók táborába, akik csak azért nézték meg, mert a szurkolók vezetője volt. Undorítóak... De mindenkinek más jön be. Mindenkinek más a stílusa.
De most is valami hasonló volt. Kirohant.
Ahogy megpillantottam kirohanó alakját, azonnal utána mentem, s a folyosó végén elkapva csuklóját berántottam az egyik elhagyott folyosóra, s magamhoz öleltem. Tudta, hogy én voltam az, aki utána ment, de  igyekeztem úgy kezelni a helyzetet, hogy ne legyen feltűnő az érzésem amit iránta éreztem. S sikerült. Könnyes szemeivel bánatos, szomorkás arcomra nézett, s ismét mellkasomba fúrta arcát. Fájt ahogy látnom kellett, de sokáig nem lehetett esélyem arra, hogy átöleljem, mert becsengettek az utolsó órára.
Visszakísértem az osztályba, s egy zsepit a kezébe nyújtva próbáltam éreztetni vele, hogy jobbat érdemel. De kimondani nem mondhattam ki.
Halkan leültem a helyemre, s vártam, hogy a tanár megérkezzen. De nemigazán akart nekünk órát tartani, így egy idő után unatkozva ültünk a tanterembe, s végül feladva az ott tartózkodást elkeztünk köszönni, majd libasorban hagytuk el a termet.

A suli végeztével Tiffany az osztálytermünk ajtajánál megvárt, majd együtt távoztunk az épületből, így az ő  társaságában mentem haza. Az otthonomhoz érve a bejárati ajtót kinyitottam, majd kedvesen beinvitáltam a lányt. Mosolyogva belépve az épületbe azonnal levetettük a cipőinket, majd a szobámba sétáltunk, ahova miután beértünk, azonnal az ágyamhoz araszolgattunk, és letelepedtünk rá.
- Akkor kezdhetjük? – érdeklődtem, mire egy apró mosoly telepedett le arcára.

- Hát neki láthatnánk a feladatnak, Jobban értesz hozzá, és hát... – harapta el a mondat végét.

- Hát? – érdeklődtem, mire zavartan elfordította a fejét.

- Hát te értesz az ilyenekhez. Vagyis tudod, hogy hogyan kell ezt megoldani meg egyebek. Érted... – fejezte be zavarodottan a mondatát.
- Vizet vagy teát esetleg mielőtt nekilátnánk? – tettem fel kérdésemet, majd egy egyszerű választ kapva lementem egy üveg ásványvízért és két pohárért, majd visszaslattyogtam a szobámba, és leültem Tiffany mellé és a kezébe nyomtam a poharat majd vizet töltöttem bele – Szerintem akkor bele is vághatunk. – csaptam össze tenyereimet mosolyogva – Akkor szerintem a molekuláris rendszerrel kéne kezdenünk, mert az olyan nehéz, a többi pedig már könnyűnek mondható. – magyarázkodtam, majd azonnal ki is nyitottam a könyvemet, és elkezdtem a témához megfelelő tananyagot átnézni.
- Akkor szerintem én a könnyebbet átnézem, és neked hagyom a molekuláris szerkezetet, és utána összeegyeztetjük. Az nem lenne jó? Mert akkor biztosan hamarabb végeznénk, és akkor nem lenne összevisszaság az egész. Szerintem. – tett fel egy ajánlatot, amire hamar felkaptam tekintetemet. Hiába bújtam a könyvemet, ezek a szavai kifejezetten megleptek.

- Parancsolsz? – szegeztem rá íriszeimet, s csak egy halovány mosolyt kaptam válaszul. Nagyon édes volt – Rendben. – egyeztem bele, majd elkezdtük a feladatokat csinálni.
Órák teltek el azóta, hogy nekivágtunk a feladatnak, s szerencsénk volt, hogy péntek volt és a következő órára kellett az egész. Nem csak azért tartottam szerencsésnek mert hétvége volt, hanem azért is, mert így legalább vele lehettem.
- Jin, én kész vagyok. – szólalt meg, miután az utolsó mondata után kitette a pontot. Elégedett vigyort húzva az arcomra nyomtam kezébe a jegyzetemet, s az övét elvéve olvasásra kényszerítettem. Furcsa volt, hisz pár mondatból, vagy két-három oldalt írt, habár az internet segítségét is alkalmazta, s sikeresen. Nagyon jól megfogalmazta az egészet, s mivel bárhogyan feloszthattuk a feladatot, így az enyém volt az eleje, míg az övé a vége – Jin... beszélhetnénk? – rakta le füzetemet tíz perc után, majd felszólalt egy kérdéssel, vagyis kéréssel.

- Persze. – mosolyogtam rá.

- Én...nem is tudom hol kezdjem. Talán az elején. – gondolkodott el – Köszönöm, hogy ebben az évben kiálltál mellettem, mikor rosszul látszódtak a dolgok. Hogy mindig kijöttél utánam, s megvigasztaltál. Vagy mikor egyedül akartam lenni mikor nem volt ott JiHyun... akkor is ott voltál. Nem tudom, hogy mit mondhatnék... – vett mély lélegzet, majd kicsivel közelebb araszolt hozzám – Jin, mikor megismertelek, egy kedves srácot láttam benned, aki mindenkiért megtesz mindent. Nem olyannak ismertelek meg, aki hülyeségeket tenne. De megváltoztál. Talán most azért is érzem magam úgy ahogy. – hajtotta le a fejét, s hátrébb csúszott ágyamon. Semmit sem értettem így a mondandójából – Szakítottam JiHyunnal múlthéten mert rájöttem valamire.
- Mire? – feszülten fürkészve elesettnek ható alakját rám szegezte pillantását.
- Jin, én beléd szerettem. Jobban szeretlek mint JiHyunt. És nem érdekel, hogy két személyiséged van, hogy nappal okosnak mutatod magad, esténként meg bulizol meg iszol. Szeretlek, és szükségem van rád. – hunyta le pilláit, s halk zokogásba kezdett. Először azt hittem, hogy hazudik, hogy rájött az érzéseimre, de mikor már a takaróm színe egyre sötétebbé kezdett válni, s egyre több apró folt keletkezett rajta tudtam... Tudtam, hogy ugyanazt érzi.
Ne szóltam semmit, csak lassan felemelkedtem, s közelebb ültem hozzá. Álla alá nyúlva felemeltem fejét, melyen a smink el volt már kenődve, s szomorkásan fürkészte kétségbeesett mivoltomat. Választ várt tőlem, de helyette egy valamivel válaszoltam, ami őszinte volt, s soha el nem múló dolog.
Megcsókoltam.
Szükségem van rád Tiffany.
Kim SeokJin vagyok, 19 éves, s szerelmes.